Molnár Gábor

(Emmának)

kiskertkapu tárva maradott,
lelkem dúsan biz’ kiszalad ott

mint titkával némán angyalod,
csücsülsz csendesen kisleány,
lázas könnyeid oldozza mosolyod,
táncolsz a halálnak hájamló homokján

Istennek lehelete őrködik körötted,
áttetsző tejselyem szalagok,
démonod dűnéin jáccian építed,
szívedből aranyló parányi templomod

lám bújik bús hold,
csúfos lármás olajszín az éj,
sok kisfogad csikorog most,
szikrafénylik jóhited, ne félj!

ne félj Te csepp!
ne félj Te világmindenség!
szitkos szájjal hintem szét,
a magokból magasló igazság erdejét

szárnyalni vággyal érkeztem az álmoknak kertjébe,
tollakat tűzdelni széttárt karjaim görcsébe,
ám részemül több, lelkemet lebbentő erő jutott,
s a kavalkád örvényéből kimarkolva lényem, magával ragadott

vashegyes ridegtől szerelem-szakadva elemelkedem,
határtalan végtelen lankáin kószál el szellemem,
szálltom lesz fegyverem, ha torz moirákkal űz halál,
s könnyed röptöm hessentő, szűzképű szirének bájdalán

ím, barátim regélő dombjára visz kusza utam,
cinkos hunyor fogad ott, gurbabot, s beszélő cirmosok,
gomolyog varázs, míg táltosok főztjéből gyógyige fogan,
Téged álmodunk mi hárman, lelkedért szívarany csillagok

rőt Nap majszolja a mezőt,
szellő imák suhannak,
kislány meríts fényből erőt,
lázparázsló töviseid zuhannak

áldott vagy!
picike Isten,
kékszemű pipacs,
virágzó világ,
lámpásod hazatért,
otthonod béke,
zárul a kertkapu,
jó éjszakát!

mg©2009. szeptember 2.

az ősz fasor avarja zsong,
gyermeklélek juharlevél,
kósza bricskán zötyög a gond,
ismeretlen városba tér

ősvér örvény szívemen,
fényből rebbenő erő,
morgó véreb jellemem,
s dühöm űző redő

szépje remény hajnalom,
arannyá lobbanja éjemet,
szemében hintázott angyalom,
édenről éneklő lágy liget

e kegyes lángon gyúlad álmom,
ábránd lázam hívogat,
rétje virág oltalmába vágyom,
hol derűnk kacag fecskerajokat

élet almát szürcsölészek,
hajóm csendes tengered,
Holdmosolyod lőn költészet,
szirmán Isten szendereg

kacér ciklámened pirong,
engem tüskék borítnak,
komorult ég reám borong,
dombnak ívén gurul a Nap

dőlt kozmoszból ölt le ide,
homlokamra törvényt vésett, NEM LEHET!
halott isten fia valék,
hetven poklot lehelnek rám, görbe szívű emberek

lombjaid hűs árnyéka dal,
Krisztusrigó szökken ott,
ím, strázsám hangja szólal,
ne feledd a parancsolatot!

kérő várakozás ajkad,
alélt lelkem váratott,
időtelen selyem rajtad,
félő szívem elhagyott

(rejtély az igéző szépség,
mely hódolni kényszerít,
s rejtély a lemondás tömlöce,
mely gyáván szerelmet veszít)

mg©2009. január 29.

szívemben kehesen forrongó vecsernyespirál,
mi a lázzá izzó álmok előtt,
selyem éjbe kiörvénylett már

lelkem omló bordáiba sarkantyúz a köd,
s míg léha kujtorgásra terel nyálkás permete,
szerelmem repedtes szívére aljas orbánctüzet köp

féllé mállott holdhomály undorszűk szemed,
hol, mint pernyévé trappoló lángkarmos farkasok,
átkozott szeretetlenséged oly metszően mered

halott vagy reményszép Szófia,
Istenből eredő zsinórom köldökből kiszakadt,
harsonám meghűlten krákogó rozsdapléh filozófia

meddő imák penészes rongyaiban dohos szellem jár,
közönyös tökkobak, félnótás isten az,
’jába minden itt, bábelbús zajunkból nem hall semmit már

ha majd keblére öl s húsomat veszejtem,
jussául szentségtelen szavakkal hallgatok,
mer’ liliom szerelmem tisztását holtomig nem leltem

mg©2008. november 2.

Szeretlek,
az egymásra ismerés reszkető könnyein hullámzik szerelmes nyoszolyánk,
ily kedves látomás égi át szívemet,
amint a napba hajítom vadkomor szemeim kavicsát

a költő elhagyott szelleme szédülten rohan,
Nietzsche lángoló szárnyait szelelli hűs közöny,
mint száműzött kométa ki halna már, a hős alázuhan

a nagy vállalás tragédiába tér meg hát,
szaggatott tollzatot vonszolnak angyalok,
oly bőszen égeti belzebub, otthonunk pádimentumát

idegen szirtek s szurdokok hajnala lobog,
majd idegen alkonnyá halódik harcotok,
háborgó barlangom idegen ütemre dobog,
el nem nyert szerelem hamvadja, idegen arcotok

fásodott véremnek gurba gallyait tördeli hitetlen hatalom,
hát nem viráglik Istenné a lét?
fénytelen lelkekből retteg ki öldöklő fájdalom,
az ól kilöki magából az ítélet emberét

a tengermély oltárasztala üresen vár,
elébe lépek szabadítani az elveszetteket,
szívem, mint megváltó áldozat zihál,
a setétnek rabjai szalmaszín ösvényen lebegnek fel

s az álomban, mint földre tört dióhéj, ott hever korpuszom…
fennkölt s nyájas ő, a szentséges rém, ki majd rám mutat, eretnek!
azt, mit ezelőtt nem mondtál, már sohasem tudhatom,
Szeretlek!

mg©2008. december 10.

erős karod avarba szakadt,
hát miféle isten tépi le itt, a lombja dús ágakat?

hallom a haragvót, mint vijjog,
nyikorog az ördögisten nyirkos rozsdás kintornája,
forgatja a korhadt csorba kereket,
teremti őt bálványfélők balgasága, örömtelen bús sirámja

sorsba rogyni nyűg csapással hódoltat a torz zeusz,
ezerképpen halálhurkot lendítve,
biz’ megragadom dölyffel dobott villámjait,
s mint vén anyó a nyögve gyűjtött rőzsekévét, cipelem hátamra perdítve

lehámlom a bűnök talmi kígyóbőrét,
hogy a rossznép ne szenvedjen oly sokat,
önvérembe rajzó bizonyságom gyűltén,
méltóbb hajnalt hasít lényemen, a győzhetetlen akarat

pohos szolgák rimánkodó dagonyája fröccsen,
mily renyhén szörnyű ingovány e nyáj,
szívszarvasam hullj az égre, szökkenj,
csillaglángként ívlő álmon tündökölj, te éji táj

lelkem mikor napmagasan jár,
s megváltásul nyújtom szeplőtelen karom,
fellegeket űzőn cikáz fecskevillanás,
szelíden széled ki húsamból mi arany, a véghetetlen oltalom

szerelmeden szépült ciklámenderűd, együvé lenni von,
s lészen szirmod áldó illatágya kegyhelyem,
szabad lelkünk új ölelmén pirkad majd a múlhatatlan bizalom,
félénk mosolyt ringnak ránk, ősz sárgállta juharlevelek

miriádnyi emberöltő rőt homályban elmerült,
két őscsillag lobbanja be, csókjával az ében űrt

mg©2008. szeptember 28.

az erekben álmodón szerelmes erek könnyei szabadon kerengenek,
a szív könnyeket lüktető angyal sugalmai,
s könny gyöngy szirma sok széled szerte ott,
a messziből lélekhez érkező pillantásokon,
naparcod virágmezején s én komor arcomon

mint dermedt rezgőnyár levelek,
az egymásra várakozás vérszín ajkai szótalan összezengenek,
a szív koldus könnyei engesztelődnek így,
s a lelkek elérik egymás parttalan partjait,
a vágytalanság szomorú szerelmes pillanatán

tenyerim megértő kelyhei őrizik arcodnak hirtelen felszaladt igaz nagy hevét,
s tenyerid éltető kenete enyhíti borongó ráncaim rettentő erdejét,
hunyt szemeink távlata meztelen lélekszerelemfolyam…
de már jő a búcsú, a békétlen világzuhatag elmaró távola,
ám szívünknek gyémántkönnyein örök fényben él az emlékezés

mg©2008. július 6.

a tölgy alatti szív szaladni könnyei
nem iramlottak ki
liliomcsend szent helyén
madárlelkek víg éneke kékellte az eget
oltalom szél lengedezett

emlékezem midőn
hetvenhét Napot vágytam emelni az égre,
szilaj hódítóvá edzettek harci dobjai az akarásnak,
ájulásig rohamlott táltosom a fényre,
beváltatlanul omlottam össze másnap

tán már fél tucat Napom is lehunyta teremtő szemét,
virágholdak halálhúrja közönnyel hervadta el
fényt kántáló erőfeszítésemet,
ám e holdak meddően törődtek teljessé,
s köröttük minden setét

álommá lett lelkem nem kúszott
mint szerelmes borostyán feléd,
bárgyú parasztdac kurvulta zendülő szívemen
lélekszépedet szomjazó halál virraszt
s múlaszt, dér ülte hajnal hívó közönyén

mg©2008. március 25.

Egyszer volt, hogy…
a setét megirigyelvén a Napot,
felhőivel ellopta a fényt,
borúba bugyolálta az eget,
s elűzött minden reményt

Együtt…
lebegtünk a tenger parttalan moraján,
a világ mellettünk alkonyult,
s a melengve lángló szem,
a messzeség peremén kihunyt

Sebeit tisztítja…
anyám, mint hajnali harmatot húzza fel,
tenyere kútjába kivérzett könnyeit,
friss hűsét dézsába önti szét,
fürdeti fiáért felsebzett éveit

Őrizőm álmodom,…
két magány békéjét álmodom,
a félelem uralma megtörik,
felém hull szép kezed árván,
lelked szívemre ejtetik

mg©2011. április 2.

fagyba fáradt sápadt leány,
elárvult kankalin,
kikeletért esdve kiált,
bújának halovány sípjain

még kényúr a holt lehű tél,
bősz marka hamvas fehér,
fojtja az ébredő színeket,
hájas hó rejti a szíveket

mint morzsák a szolgaság napjain,
lelkünk a semmiben kering,
létfényét felejtő csillagként
álmodunk, s aláhullunk mind

a szép ördög megszülte már rég,
száz nyelvén sziszegő hercegét,
a magányos halálba csábító ölőt,
az aranyban pompázó rangtalan erőt

táncol a rideg fess király,
kacér szirmosok hervadnak szelén,
holtakból harácsol palotát,
a trónus már áll a bukottak terén

hűtelen jég kezét ne szorítsd,
szirmoddal hűs szívét ne borítsd,
ne menj a félelem lábain,
árnyakért ne alélj kankalin

emlékezz a magas Nap zúduló hevére,
beléptünk a sikátor delelő csendjébe,
s az öreg kövek közt ismeretlenül,
lényegünk egymásban elmerült

mindég van az örök pillanat,
mi majd idővel nemvolttá szakad…
levendulával ülsz az olajfa alatt,
s ajakad érinti ajkamat

mg©2011. február 20.