Szeretlek,
az egymásra ismerés reszkető könnyein hullámzik szerelmes nyoszolyánk,
ily kedves látomás égi át szívemet,
amint a napba hajítom vadkomor szemeim kavicsát
a költő elhagyott szelleme szédülten rohan,
Nietzsche lángoló szárnyait szelelli hűs közöny,
mint száműzött kométa ki halna már, a hős alázuhan
a nagy vállalás tragédiába tér meg hát,
szaggatott tollzatot vonszolnak angyalok,
oly bőszen égeti belzebub, otthonunk pádimentumát
idegen szirtek s szurdokok hajnala lobog,
majd idegen alkonnyá halódik harcotok,
háborgó barlangom idegen ütemre dobog,
el nem nyert szerelem hamvadja, idegen arcotok
fásodott véremnek gurba gallyait tördeli hitetlen hatalom,
hát nem viráglik Istenné a lét?
fénytelen lelkekből retteg ki öldöklő fájdalom,
az ól kilöki magából az ítélet emberét
a tengermély oltárasztala üresen vár,
elébe lépek szabadítani az elveszetteket,
szívem, mint megváltó áldozat zihál,
a setétnek rabjai szalmaszín ösvényen lebegnek fel
s az álomban, mint földre tört dióhéj, ott hever korpuszom…
fennkölt s nyájas ő, a szentséges rém, ki majd rám mutat, eretnek!
azt, mit ezelőtt nem mondtál, már sohasem tudhatom,
Szeretlek!
mg©2008. december 10.