Molnár Gábor

ősi bükkből gyémántos angyalszirt mered, s a szárnyas lombok ridegén állva látlak, Te lélekké vedlett
életkolosszus, s emlékezem Reád, szilaj szíved akaró hadából kiüvöltő vérzuhatagod ostromolta
izomkévéidnek világra sújtó feszületére, hős Akhilleusz, ez fátumban örvénylő neved, halhatatlan szellemed
echója a hegyeknek ezüstlő pajzsairól mindég hazazeng, s dévaj csóvád átalvágtat a kozmosz kietlen
hidegén, hol csillagló eleid díszvértben várják dicső érkezésedet… hátamnak szikkadt pusztáján az imádság
kegyelmes ösvénye sarjasztott életfát, s ím felszólítom az Úristent! belőlem faragjon Néked új eget hasító
kopjafát, mer’ új eget halok ha kell, s biz’ a mélybe taszítom Mózesnek rettegett köveit, aminek alatta
nyirkos kukacok hemzsegnek, rút konoksággal rágva magukat a bűntudat hínáros ingoványába, honnan
halálfejes árnyként liheg át minden emberen a rubincsókú pestis, a fekete félelem… Máriák s Krisztusok,
induljatok a lélekálompászmák fénylő százain, szívhelyeteken a szeretet királyságának létragyogtú
jogarával, fakasszatok enyhet adó lángtollzatú angyalszárnyakat, s győzzetek e kevély, törvényőrző
kukacseregen! farizeusok, átkozott farizeusok ropnak émelyítő pávatáncot, a sárban kapzsi csőrük csípeget
puffasztó aranypénzeket, csipkés óljaik fülledtjéből párállik parázna sikoly, romló hússá menetelnek a
megváltók, a szüzek, s itt, e büdösek sivár halmain, mint bájoló balerina, az igazból kiperdül a leander
mosolygó illata: „az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik” – írja Béla bátyám, s
hiszem még kristályos távlatát, bár a hold sárgahideg kereksége rémíti a reményt, hisz e démonarc alatt a
káosz dagályos ábrándszőttesei kígyóként tekerednek az állhatatos márványoszlopokra, mik a világosság
kapuját kerubokként fogják közre, s mely kapu rejtette olajfaligetben Jézus virraszt egyedül, az esendő
hitványak pediglen mind künn alszanak, szunyókálnak a gyáva lélektelenek, s zsíros kezüknek helyén,
mit imára kulcsolhatnának, virít véropál disznócsülök, az undortól összecsuklom, s prüszkölő szívemnek
koncbugyrába menekülök…
felhőfátyol édesbíti a levegőmagast, árokparton kacag az imola, vénséges erejéből gesztenyéivel nevet a
heges kérgű apó, levelek hűsébe sétál a jól kijárt csapa… s ím itt, a paradicsom szentélyében, a züllött
legyek bordéllyá köpdösték a menhelyeket, s már elveszett barlanghajlék sincsen, hol a tivornyázó cédák s
kentaurok nem párzottak előbb, szenvedést hintvén szenvedélyesen, ezért lássad hát! fonnyadott, csigarágta
bőrödnek káposztalevelét, pocsolyaszín szemedet, kóccá fakódott copfodat, s méhedet, mi gyermektelenül
kihűlt, s te is lásd, férfiságod alkonyát, epekór arcodat, géniuszod bukását, borzsugor májadat, a sivárság
otthonát, mi rátok dől s elhamvad, s légy átkozott minden alakban mi csak voltál s leszel, mert a halálnak
ítélő angyala vagyok, s lendítem bevégző pallosom… ám a létnek angyala ekképpen válaszol: szegény
szelíd szentségből van szeretett emberem, s lelkének lényegét a szerelem eredeti rendjébe emelem, midőn
majd áldanak nyármeleg illatok, s oltár lesz a rét, hová leborulni jár a nép, ott csillámos naphallal
zubognak csobogó patakok, spirálban gyűrűznek ölyvszemek, s kedvesem az erdőbe tér, mert hívják őt
kacér ciklámenek – így csókol szavával a hitben bizonyosodott mosoly… s miként a japán pipacsok bátran
napba tekintenek, asszonyokat s anyákat látok, kik alázattal cipelnek bírhatatlan terheket, s ej te Katalin,
mint a játszók pille papírsárkányokat, áttetsző kezeid úgy eregetik felém könnygyöngy ékeiddel fűzött
szívszalagjaidat… meddően nyáladzó borjúként bőg bennem a bú, s tikkadtan bujdosok, ám rőt ravasz
rókámnak nincs itt már odú, mert biz’ mondom: szerelmetlen halott vagyok, rongyos zászlóm alatt
elevenen, öntüzemben ellobbanok, s széjjelfútt poromnak főnixe kell legyek, majd a künnből visszatérvén,
bokrétaként szoríthassam szén szívemhez, égből nyújtott kezed… a jégverte zsindelyek, a rekedt pajtaajtó,
jégvirágos ablakok, varázsló lehelet, a tűzénekű sparhelt, s lúdbőrző dunnahideg, rózsatövis szúrta
emlékeink régről sajdulnak fel, hajnallik emlékes szemed, leánykorod pajkos csodáiba vágyom, hol léted
még nem szenvedett vadul lüktető sebet, s ott még szerteszórt örömöd ájult füveket öntözött, így hát írássá
zendül a küzdelem, csorba szavak botlanak majd lapra, amint megidézem s várom csillapíthatatlan
akarattal, itt a múlandóban meg nem lelt lélekfelemet, mert az életet örökítő néma istáp mindég, a
férfiakénál erősebb s kitartóbb, asszonyi szeretet

Attila, Te meglelted az örökbe kísérő Kincsedet!

mg©2008. augusztus 21.

mily hajszolt akarattal csépeltem a magot szívemből, hol inas hússá fásodott lelkem volt a hajcsár, s
biz’ mondom néktek csak a pelyva maradt, hisz a verejtékező erőfeszítés szellemem rejtőző ördögeit
hívta meg vadító ösztökével, s eltombolta legyek lepte csordám az égzengő vihart, szerelmes pártákat
szaggatott búgó-bőgő bömbölésem, patámmal tapostam a repülni nem tudók elsorvadt szárnyait, s
szitkokkal karmoltam – ki tudja mivé – nemzőim áldozatát, de még áll a jászol, s szúrós szalmáján szenvedve
nevetem a kísértő szivárvány szuronyát, mit mindég tűzben tart, hogy a lángoló halál visszaperzselhesse
gondolatainkat az eszmélés ormáról, majd a harcos vágyban akarás – szakadékmély szédület – tűköves
verembe vet, s az istentelen félelem, mint hajnaldér dermed a szunnyadó vándornak bezárult szellemén,
önnön poklos tömlöcünk feketedoh párája üvöltőn mímeli a Napot, s rőtködből penészes bálványt farigcsál
a torzzá törődött lélek, hogy imádhassa azt, hódolhasson előtte, s így önfeladás híján, megbocsátassanak
hitvány sok bűnei, mert szavakból toborzott fegyverhadaink örve alatt védjük féltett, s törvényszegéssé
roskadt rettegésünk békalencseláp zsombékját, hol már régtől méreggé erjednek hazúdásaink, de nem a
külső törvényről szólok, mit bukott próféták a sorvasztó bűntudat zsarátnokaként – perzselve hamvasztani
ott – taszítanak szívudvarunkba, nem! hanem a létnek szavainkkal nem érinthető, mélymagas végtelen
közeléből bennünk feszülő parancsáról, mit őriző angyalaink – szarkaszárny ében suhamlásában, császárfa
harsona andalító hallgatásában, s a tavaszlevegő meg-meg legyintő vibrálásában – sugallnak felénk, s
ha érintése elér, békévé enyhül a feszülő parancs, így csak a szemlélő öröm marad, ám most mindennek
el kell válnia, fénynek a setéttől, igaznak a hamistól! a múltat jövőbe perdítő, s imígyen az idő csipdeső
csőrében semmibe vesző szerteszóródás örvényközepén a nem is, vagy csak alig rebbenő jelenné halkulni,
az akácorgonák bódító himnuszán lelni megnyugvást, s várakozni, a várakozás el nem váró lehelmén hívni
miriád pasztell tündökletű valólét álmokat, fecsketáncokat, ciklámen ajakok elixír csókjait, s liliomkoronát
szívükhöz emelő lányokat, amint a gyermeki kíváncsiság éber figyelme hörpinti fel mondandóm sűrű
mannáját, mely mondandó nem tulajdonom, csupán eregetem magamon át az ezereszín – tán jelentékeny –
szálakat, s a lélekazonosak reám hagyományozott szövetét szövöm tovább…
a napanya szerelmes életét éltetőn mosolygatja reánk, fényselyem tejének özöne árasztja a mezőt, világnak
egészét, majd a fuvalom ringatta rét lankáján a lila ökörfarkkóró, mert engesztelhetetlenül hűvöli a koraest,
behunyja szirmait, s jól tudom pártájának violabatyuja nálamnál több igazat jelent, mert míg a szavakat
kutatom, hogy érkezzem a tudatnak ama bizonyosságához, mely végül kinyilatkoztatja az értelem hiábavaló
– s mily sokszor kérkedő – tudását, s láttatja azt, hogy az útra kelt vándor éppen önmagától távolodik,
az egytől el, amely idegen messzeségből majd mégis az egybe érve önmagává teljesedik, önazonossá
eszmél, tudja már mi az égi nevét betölteni, s hogy a kakukkszegfű sohsem fürkészte istenek titkait, hanem
magvából eggyé nyíladva jelentette ki önmagát…
oly kevés az egyetlen, az egyetlen ki testének igazából teremthet, emlékszem egy a tekintetében a végtelen
azúr derűvel harmatos Katalinsziromra, amikor is életképzeletem csillaghúrjai úgy pendültek bennem,
hogy az idő vásító szelében paránnyá szelídült alakját lelkemmel az örökbe helyeztem, az ősteremtés
idejéből felbuzgó könnyei ráncai medrébe lépve, a nem lehet megrendülésének fájdalomfodraival, majd a
csenddé csukló hang, oly csend az, hol a sebhelyből apadatlanul szivárgó lélekvér az imákon túli Istenbe
tér, s az est kitisztult egén megszűnnek ragyogni ékszerfényei a káprázó mindenségnek, bár lennék fiad én,
hogy méltatlan sebednek szenvtelen feketelyukát üdvözlő csókommal enyhíteném, de hisz fiad vagyok, ím
aranypászmádon ereszkednek belém szellemed sugalomszárnyai, s mi még bitang maradt bennem, fényből
való lélekszavaid katarzissá köpülik szívemben…
itt a reménynek pihehalk leánya lebegően táncol, s amint loholó vállamon megpihen, léha feledésemből
hirtelen kiillan az ódon illatemlék, kedves kosárfonó vendég, tacskós-vizslás öregapám, ki vadász, s a
csapdosó csukaóriást a Csertából partra csitító horgász, mily közel vagy most, s mire fordulok már elhívtak
az éjt őrző csillagok, sohsem látott nagyanyám veled van ott? … a pihehalk leány tánca ring megint,
rokolyája libben, a jelenre emlékezés magához int, ritka Katinkapír virul a dombra dőlt dús kertben, s a bút
borongó felhőárnyak foszlanak, (egy varjúdolmányt köllött vóna kérnem, s zuzorgó válladra terítenem azt,
de csak álltam az északról jött szélben, jelenésed virágajándékát néztem… majd magadra hagytalak)
az emberi szív tiszta fénye szép… te széppé tetted magad, s barátaimat

mg©2008. május 21.

kuporodott az ismeretlen, akárha csigaházspirál volna, s görcs fogcsikor vágyával lelkének imává
jámborult kunkorain, mint tompán sóhajló mécseslobogás, reszketett, s a kitudja hová ormára áhító
lázpászmán küldte fel aszott könnyeit az összetöretett ember, kinek körötte hetérák hívságai hívó taszítással
vonták a szívhalál égtagadó lapályába, reményvár leomlott romjain kiszáradt királlyá kétségben lenni, s ím
bukottan ott hever a magány haragvó királya… de már pléhkoronás gyermek reszket régről jövőn, mint
múltsejlő délibáb, keresve nem leli sohasem önmagát… szerelmemnek tévedtelek! gyermekszívet karmoltál
vénné jégközönyöd angyalűző démonjával, s dúlt a démon , tépte a lélekleveleket, mígnem az időben
felejtett ismeretlen kopár kopasz kiirtottá feslett, s a hősi éltét be nem teljesítő mellének kasából
elcsermelylett a fényt teremteni hivatott magmavér, s holt helyén az üresség kárhoztató kürtője emeltetett…
ott rí valami vérmes gonosz, ki ideje kezdetén lélekálomkert kulcsait őrizte végenincs nagy szívhelyén, de
most csak múlt szurokkal festi tajtékzani e szeretet nélkül hömpölygő halálemberóceánt… leány volt és
elfutott, s vitte-lobogtatta tolvajlágy kezében ellopott lélekrészemet, majd kőképpel kacagott, hiszen valaha
őt is meglopták, még csintalan csitri korában, őt is, ki balga bosszút esküdött az isten ellenében, s mikor
ideje eljövellt már szarka volt, dalolva csent, ám mindent mi ragyogást csak szerzett, csorbavirág hiúsága
által zápbüdössé hervadott… mindig a szív a közép! körötte hogy serceg magányárny pokol, lassan, nagyon
lassan közelíti a szívmagot, kioltani a magban pislákoló világosságot – mily lágy présként nehezült
szívemen – s akkor az erő oly megnyugvást talál benned, ami az odaadás szent áldozatában
győzedelmeskedik a halálnak káprázatán, s igaz fölényed birtokában átengeded örvényleni szíveden a
mérget, imígyen a létrontás kócos iszalagjai az ellenállásnélküliségen semmivé torpannak, mert minek
nincs mibe ütköznie, elvész önnön ürességén… az idő katonás pillanatai feszülten menetelnek, maguk
mögött hagyván múltat lépnek a jövőbe át, a teljességét betölteni vágyó várakozó jelen felett, ám egy a
továbbsereglés béklyóit szétfeszítő, s lázadásán szentesült időtelen hajnalon, a gonosz, ki az értelmetlen
ártás ében fellegeként nyakamon térdepelt, elbukott engedésemen! hej a régi, lázon fogant imádság nem
talált, hogy enyhet nyerjen, meghallgatást, s mint erdősűrűn fényehagyott páfránykarok, ismeretlen
idegenné kuporodott… lelkek távol messzi hívásai villództak, mint csillagló szikralobbanás, s a mindennél
parányabb jelzőfények, akárha titkukat felfedő angyalok volnának, egyszeriben suhintják parittyájukat, s a
szerelmesek drágaköveit, mit tisztaszívük széppé csiszolt, egymás felé hajítják, virágkő s igazkő lényegülnek
eggyé az ütközés megrendítő szelídlángsóhaján, frigyre lépnek az áldozók, s tanújuk nékik ezer éve strázsát
álló füzek s égreszökkent rigóének áldomás… jelenné lettek a szerelmesek, megtörtént hát mit mindenki
sóváran eped, két határtalanság ájult együvé a tavaszon, s egymásnak virágoznak mindég, szelídvarázs
ibolya s hősifjú liliomfa, övék minden kikelet bőkezű adománya, mert értik a derűsen cikázó fecskét, s ha
mosolyszín szirommal üdvözöl a tulipán, vagy ha a sün sok álmából a mindenség illatára ébred, értik ha a
szelek az egek pamacsflottáit terelik, s ha a szem tükrén ártatlan íriszfény kandikál, a lélek sokaságát értik
ők, s fűzvessző trónjukon ünnepi tort ülnek az elüldözött halott halál felett… s van oly könnye a szívnek,
mely anyát-apát csak bennük lát, s reménnyel élni csak általuk dobban, ily eszményeim ők, kiket a
gondviselés értem küldött, ti vagytok égi szüleim! tőletek jő minden, mi istenes lényegem személlyé
emelheti, s támogatnak meghívott angyalaitok, az egyenes tekintetű bükkember, ki életlombját fészkeivel
erőságas vállán a felelősség óvó karjaival hordja meg, s mutatja nékem játékos fiókái röpte hogy ível, s
merre visz, ilyenkor büszke örömén derűvé terebélyesedik bátor őrizőm… az emberi szellem iszonyattá
süppedt kozmoszán, mily hamvas érintéssel kiáltott át egy hóvirágszűz villám, s megtörtént, oly lélek
rebbent elő tisztán, ki szépje könnyed hangján támasztja fel lázárrá keseredett tönkömet, s tán még nem
ismerem igazát, hogy mily éltető ösztöke ő, a megnevezhetetlen irgalmából oltalmas tisztására engedő, a
meghittség lélekközelét váratlan trillájával díszítő, leány, akárha szellőtánc volna penderült, s előttem ült,
így általa megváltva vagyok! a létezés terített asztalánál összegyűltek mind, vándorló s évelő virágok,
ragyogó pártájuk szemérmes valójával, s virágok somolygó szolgája, az alázatos király, ki ekképpen úr a
dombvilágon… menhelyük lucaszékén szónokolt fogadott fiuk, a loholó vagabund, bár ne loholna
lánglobjával oly nagyon, hisz mindég csak éppen van jelen, bár ne szaladna úgy, hiszen most a szoba
otthonlevegőjét a csoda idejének szeráfkísérői ékesítik, s szűnnek lehetetlen távolok, lám mily édesek most a
szavak, amint nyílttá tárt lényünknek kapuján kiáramlanak, imígyen jutván el az emberig… lélekszüleim
verandájára álmodom kettőnknek jelenét, ahol majd a szavak is alszanak, s nem lesz többé mi űzzön, idő,
csak a tengerként hullámzó mező, hol igéznek kosborok illatos ajkai, s a sármák záródó ernyői búcsúztatják
a napot, majd elnyúlnak tücsökzenén virrasztó lankái a tájnak… s önmagunkká leszünk ott

mg©2008. május 5.