ősi bükkből gyémántos angyalszirt mered, s a szárnyas lombok ridegén állva látlak, Te lélekké vedlett
életkolosszus, s emlékezem Reád, szilaj szíved akaró hadából kiüvöltő vérzuhatagod ostromolta
izomkévéidnek világra sújtó feszületére, hős Akhilleusz, ez fátumban örvénylő neved, halhatatlan szellemed
echója a hegyeknek ezüstlő pajzsairól mindég hazazeng, s dévaj csóvád átalvágtat a kozmosz kietlen
hidegén, hol csillagló eleid díszvértben várják dicső érkezésedet… hátamnak szikkadt pusztáján az imádság
kegyelmes ösvénye sarjasztott életfát, s ím felszólítom az Úristent! belőlem faragjon Néked új eget hasító
kopjafát, mer’ új eget halok ha kell, s biz’ a mélybe taszítom Mózesnek rettegett köveit, aminek alatta
nyirkos kukacok hemzsegnek, rút konoksággal rágva magukat a bűntudat hínáros ingoványába, honnan
halálfejes árnyként liheg át minden emberen a rubincsókú pestis, a fekete félelem… Máriák s Krisztusok,
induljatok a lélekálompászmák fénylő százain, szívhelyeteken a szeretet királyságának létragyogtú
jogarával, fakasszatok enyhet adó lángtollzatú angyalszárnyakat, s győzzetek e kevély, törvényőrző
kukacseregen! farizeusok, átkozott farizeusok ropnak émelyítő pávatáncot, a sárban kapzsi csőrük csípeget
puffasztó aranypénzeket, csipkés óljaik fülledtjéből párállik parázna sikoly, romló hússá menetelnek a
megváltók, a szüzek, s itt, e büdösek sivár halmain, mint bájoló balerina, az igazból kiperdül a leander
mosolygó illata: „az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik” – írja Béla bátyám, s
hiszem még kristályos távlatát, bár a hold sárgahideg kereksége rémíti a reményt, hisz e démonarc alatt a
káosz dagályos ábrándszőttesei kígyóként tekerednek az állhatatos márványoszlopokra, mik a világosság
kapuját kerubokként fogják közre, s mely kapu rejtette olajfaligetben Jézus virraszt egyedül, az esendő
hitványak pediglen mind künn alszanak, szunyókálnak a gyáva lélektelenek, s zsíros kezüknek helyén,
mit imára kulcsolhatnának, virít véropál disznócsülök, az undortól összecsuklom, s prüszkölő szívemnek
koncbugyrába menekülök…
felhőfátyol édesbíti a levegőmagast, árokparton kacag az imola, vénséges erejéből gesztenyéivel nevet a
heges kérgű apó, levelek hűsébe sétál a jól kijárt csapa… s ím itt, a paradicsom szentélyében, a züllött
legyek bordéllyá köpdösték a menhelyeket, s már elveszett barlanghajlék sincsen, hol a tivornyázó cédák s
kentaurok nem párzottak előbb, szenvedést hintvén szenvedélyesen, ezért lássad hát! fonnyadott, csigarágta
bőrödnek káposztalevelét, pocsolyaszín szemedet, kóccá fakódott copfodat, s méhedet, mi gyermektelenül
kihűlt, s te is lásd, férfiságod alkonyát, epekór arcodat, géniuszod bukását, borzsugor májadat, a sivárság
otthonát, mi rátok dől s elhamvad, s légy átkozott minden alakban mi csak voltál s leszel, mert a halálnak
ítélő angyala vagyok, s lendítem bevégző pallosom… ám a létnek angyala ekképpen válaszol: szegény
szelíd szentségből van szeretett emberem, s lelkének lényegét a szerelem eredeti rendjébe emelem, midőn
majd áldanak nyármeleg illatok, s oltár lesz a rét, hová leborulni jár a nép, ott csillámos naphallal
zubognak csobogó patakok, spirálban gyűrűznek ölyvszemek, s kedvesem az erdőbe tér, mert hívják őt
kacér ciklámenek – így csókol szavával a hitben bizonyosodott mosoly… s miként a japán pipacsok bátran
napba tekintenek, asszonyokat s anyákat látok, kik alázattal cipelnek bírhatatlan terheket, s ej te Katalin,
mint a játszók pille papírsárkányokat, áttetsző kezeid úgy eregetik felém könnygyöngy ékeiddel fűzött
szívszalagjaidat… meddően nyáladzó borjúként bőg bennem a bú, s tikkadtan bujdosok, ám rőt ravasz
rókámnak nincs itt már odú, mert biz’ mondom: szerelmetlen halott vagyok, rongyos zászlóm alatt
elevenen, öntüzemben ellobbanok, s széjjelfútt poromnak főnixe kell legyek, majd a künnből visszatérvén,
bokrétaként szoríthassam szén szívemhez, égből nyújtott kezed… a jégverte zsindelyek, a rekedt pajtaajtó,
jégvirágos ablakok, varázsló lehelet, a tűzénekű sparhelt, s lúdbőrző dunnahideg, rózsatövis szúrta
emlékeink régről sajdulnak fel, hajnallik emlékes szemed, leánykorod pajkos csodáiba vágyom, hol léted
még nem szenvedett vadul lüktető sebet, s ott még szerteszórt örömöd ájult füveket öntözött, így hát írássá
zendül a küzdelem, csorba szavak botlanak majd lapra, amint megidézem s várom csillapíthatatlan
akarattal, itt a múlandóban meg nem lelt lélekfelemet, mert az életet örökítő néma istáp mindég, a
férfiakénál erősebb s kitartóbb, asszonyi szeretet
Attila, Te meglelted az örökbe kísérő Kincsedet!
mg©2008. augusztus 21.