Molnár Gábor

ködbe tűnt hegyek hűvös magaslatán járok
álomvaló fellegek bolyongó füstjén
Isten szóval ajkamon, némán
az Egy hangot kereső vándor

rémlőn rengve remegőn hullámlik alant
mákszem sok torzak ótvar maszkja zajg
s a csillám csenden felfakad a félelem
Úrakaró hittelen, ez embernevem

ébredőn nyíladom
majd napkalászt aratok szememmel
sugáros alakom mélység ormára száll
ha szeretnek, az milyen

szakállas mosolyával boldogan bicegett
néki volt Hite, a hegyre fel
virágillatos Keresztje könnyed álom vállán
s könnyben mi szép csak lehet
áldottan csüngött derűfényes állán

mg©2006. január 30.

ősz ifjú diófa emlékezetében keserűen bolyong
a lágy langyát légen szertelengő tavasz,
midőn könnyek bongyorgyászú sodrán,
napért nyújtózkodó termetéhez, csorba lelkű koldus érkezett,
s mint riadtan rebbenő szárnyak,
hurrantak hevült heves hangok, hangokból szavak,
mennydörgött kardszívű leány, égzengett kardszívű lovag,
s kardélen kacagott poklon kelt halál,
majd elpattant az utolsó, s vonyító vaddá véreztek a lelkek,
kettővé törött, mi magányékes lelkünk együvé sebzette,
az utolsó aranydárdaszál,
víg füvek, pitypang s pipitér sütkéreztek, rám nevettek,
mialatt szurtos ronggyá feslett, álmon szőtt angyalnász brokát,
ősz ifjú emlékezetében keserűen ég,
amint szemérmes arcunknak védtelenjén
nyíladó esdeklésünk sietőn reszket keresztül,
s a lélekfrigy igaz pillanatán vásik villámos ördögzivatar,
majd csók csendjét ájuló ajkadon, mint megtalált imádság,
a feloldozás nyugalmasan árad,
örök, új virradat áldásos küldöttje vagy,
de fakódik gesztenyés ébenszem, s idegenbe kúszik hajfonat,
ősz szívem emlékezetén parázsló boglárnyom ég,
alkonyul zsarátnoksivatag,
s feledett halálkeresztjét hűvöli télbe torpant éj,
holt magánnyá dagad,
megfáradt, kihunyó lelkemet hordja már a szél

mg©2007. október 19.

magánosság ördöggyökerével rabként,
múló jövendő csendsetét talárjában semmisen dermed,
míg szíve örökjében virradat forrása buzog,
mélységes egek ismeretlenjébe zuhan a gyermek

Istengyermek,
kinek harmatos szemein tükrözülnek
a pirkadó szerelem delejfodrai,
s a reménység fénylő kezei emelik magasba lélekvágyait,
amint a határtalanság lehelmének igéző ígérete iramlik
csodáló pillantásain

és lásd szemében
a koronás nő pupillába perzselt szépségcsókjait,
miből az örvénylő báj elárad a vérben,
lásd szemén
a végtelenné szelídülő éjt,
mikor mosolya könnyé zárul, s könnye mosollyá ernyed,
és szemében lásd
az őrület piszkos trónhelyén, a tisztaság diadalát

viharvára tömlöcében várakozik a szív,
vérlendtől vágtatva dobog,
az ég kegyelmes angyalkürtje aranypászmát hint,
Hozzá indulok

fellegvára ringodzó grádicsain, elveszve vár reám,
én elveszve érkezem,
s reszketek a megvalósulás áldott pillanatán…
mélyből jő a fény, s áttör ében szemein,
gyermekszívvel szédelgek felé, szelíd sugarain…
reszketeg könnyein nyíladó lélekszirmai hívnak,
az odaadás gyengéd ujjai átfonják ábrándos kezem,
s teremtett édenünk bizalmába von, virágos szerelmem,
hol lobogó lelkeink eggyé táguló ölelmén,
örök fénnyé özönlik a lét

mg©2007. augusztus 26.

létem keskeny öblén túláradt
e kétezer év vérdagály, s árulás,
sekélyszíves Krisztusárulás!
tekintetem hová, hát fentre emelem,
hazámra, atyámra, az Isten birodalmára,
nem térdelek imák sirámai alatt,
szitkozódva állok, s az igazak igazára várok

ha százszor küld is embernek a sárba,
teremtett, törpe világába,
hol a vér már láppá bágyadt,
s feslett, hazug lobogók lengnek,
újra s újra elbukván, nem tántorodom,
még ha Isten szívéig káromkodom is magam,
végül lesújtok, az igazság Istenfény pallosával

harácshalmán tépelődő harlekin vagyok,
nyálam a gyengék tétlen dühétől keserű,
vöröslő ajkaimon fürtökben lóg
ezerszer millió gyalázó károm, penészes szitok,
szikrázó szemeim közt ráncból vert hidat a komorság,
izmom, inam feszült, erem pattan,
kitépném verméből fekélyes félelmemet, földhöz vágnám,
s gaz halála nyomán, majd kacaj kürtöm harsan

hitvány vagy, te rút ördöggé hízott világ,
egyetlen lehelmemen semmivé leszel,
hiszen emlékezel, tudom emlékezel,
álmomon támadt setét szorításodra,
melynek gonosz ébenprését
unottan vetettem félre nyakamról,
semmi vagy, száműzlek,
örökre pusztulj utamból!

idő s tér nyúlós kolonca démonként van jelen,
feledvén örökös végtelent,
körköröst kalimpál a megrontott értelem,
te, te ördöngös észjárású ember,
ébredj, beavatlak, hisz nincs neved,
mert a név biz’ annak jussa,
ki létében Teljes személlyé emelkedett

a szerelem bimbaját szeretetté virágozni, életszentség,
s a szeretet magasztos áldozat,
mely nem kér, s mindent ad,
mi nem kér, s mindent elfogad,
szent a lelkek egymásba nyílt násza,
az emberpár megvalósulása, egyetlen közös akarat,
átfényleni az értelmen túliba,
eggyé lenni

kérdeztem fogadsz-e, s Te hívtál,
a várkastély lépcsőjén reszketve zokogtál,
szemeiden gyengéden ragyogott a pillanat
örökbe emelő jogara, mit kezedben tartottál, Királylány,
s ölelésedben zihálva remegtem,
mint kik a mindenség kegyelmébe értek,
hisz hozzád Istenként Istenhez mentem,
hogy a teremtett világ titkát őrizzük mi ketten

derült arcodon szelíden aranylott a sárgaliliom,
olykor, mint az incselkedő gyermek, kacéran kacagtál,
bokádon nevetgélt a fény, Szkíathosz tengerén,
tisztelgő platánok serege előtt szaladtál,
oltalmat nyert a tékozló, szent odaadásodon,
s teljessé lettek a percek, jelenné váltak,
halhatatlan lelked parázslott reszkető ajkadon,
lényedben izzott csírája a határtalanságnak

…istvánfalván ríkatón virágzott az akác,
mellettem ültél a nyugalmas verandán,
hol halvány árnnyá lettem akkor, s láttam,
amint lélekgyökered emlékszálain felkúsznak könnyeid,
életdrámád káprázatától távol, el,
ám lényeged tisztásához közel hajoltam
az alkonyon, melyen gyermekkönnyed volt a pecsét

kedvesem,
méznyájas garasfit karoltál szerelmesen,
magad a semmiért áldozván,
elárultad lobbanó Istenszív szerelmem,
s forrásom kristályvize felfakadt, fájt,
míg az éjben világoltak az égi virágok,
lehunytad szemed a senkivel,
s feledted Tarkovszkij Áldozathozatalát

mesélted szerelmem, olyant szerettél egyszer,
ki magvát fattyúvá lenni, halálba ejtette,
de láttam büszke még a gaz,
dühön szorult öklöm sápadt bütykeire,
tehetetlen borjúnyálam csordult,
mikor sírva felbőgtem,
s értettem, Te is az ördögtenger hajótöröttje vagy

szobámba lépett apám,
kinek részeg karácsonyán előtántorogtak
szívének titokká tört könnyei,
a szégyen, mi a hólé nyirkú pantallóból
csepergett azon a lélekmetsző télen,
mikor hajnalban menni kellett,
majd az iskolában kajánul nevettek,
s újból meghalt egy gyermek

hirtelen pillantásod keresztjébe léptem,
opálos ragyogás volt szenvedő tekinteted ékszere,
láttam a fájdalmat, skarlát pír égette szegyedet,
nem felejtelek,
hisz parány vagyok hozzád, anyám,
s parány e büszke férfi nem,
a lényéből szelíden áldozó asszony, a legutolsó értelem

nem látlak már anyám,
aranyló epe marta el könyörületes hazugságomat,
hát nem könyörülök, a dicsőért kell mennem,
nem látlak már Téged, az égre nézek most,
s vicsorgón vonítok,
akár a hússá szült farkas, mely ösztönét enyhítené,
ám ösztönöm a lélek, nem e nehéz hús,
értsél meg anyám, lelkem lélekfényre vágy

fészketek volt a menedék, barátaim,
honnan verssé eszméltek az érzelmek s gondolatok,
s szavadat őrzöm kedves, szeretés,
a szeretés volt a jászol, hol a lélek költővé ocsúdott,
így imádkoznom kell értetek, hát imádkozzatok értem,
a hús völgyéből fel, a gyémántszirtre kapaszkodom,
hogy a világnak ormán egészen lássam,
az embert s magam

mg©2007. június 13.

lelkem legjavát lehelem lelkedhez
lélekpír lobog lángszép ajkadon
léleknek hona mélybarna szemed
lelkem lohol szerelmedhez pillantásomon

parázsos éj Krisztus lehe ölel eggyé
diócsont gyengéden óvja nyugvó magvunk
ágas karom levéles pajzsa takarja illatos virágod
átfonva őrizlek csillaggá szenderülő párom

idegen távolon barangol bozontos álomunk
szívednek fájtát ejtő tengerén
szívemmel partra vonom
tenger zengő tajtékán ringódzó csónakunk

kegyelmesen vagyunk
enyh tapintú csenden, görgő gyöngyöd apadom

mg©2006. január 19.