kuporodott az ismeretlen, akárha csigaházspirál volna, s görcs fogcsikor vágyával lelkének imává
jámborult kunkorain, mint tompán sóhajló mécseslobogás, reszketett, s a kitudja hová ormára áhító
lázpászmán küldte fel aszott könnyeit az összetöretett ember, kinek körötte hetérák hívságai hívó taszítással
vonták a szívhalál égtagadó lapályába, reményvár leomlott romjain kiszáradt királlyá kétségben lenni, s ím
bukottan ott hever a magány haragvó királya… de már pléhkoronás gyermek reszket régről jövőn, mint
múltsejlő délibáb, keresve nem leli sohasem önmagát… szerelmemnek tévedtelek! gyermekszívet karmoltál
vénné jégközönyöd angyalűző démonjával, s dúlt a démon , tépte a lélekleveleket, mígnem az időben
felejtett ismeretlen kopár kopasz kiirtottá feslett, s a hősi éltét be nem teljesítő mellének kasából
elcsermelylett a fényt teremteni hivatott magmavér, s holt helyén az üresség kárhoztató kürtője emeltetett…
ott rí valami vérmes gonosz, ki ideje kezdetén lélekálomkert kulcsait őrizte végenincs nagy szívhelyén, de
most csak múlt szurokkal festi tajtékzani e szeretet nélkül hömpölygő halálemberóceánt… leány volt és
elfutott, s vitte-lobogtatta tolvajlágy kezében ellopott lélekrészemet, majd kőképpel kacagott, hiszen valaha
őt is meglopták, még csintalan csitri korában, őt is, ki balga bosszút esküdött az isten ellenében, s mikor
ideje eljövellt már szarka volt, dalolva csent, ám mindent mi ragyogást csak szerzett, csorbavirág hiúsága
által zápbüdössé hervadott… mindig a szív a közép! körötte hogy serceg magányárny pokol, lassan, nagyon
lassan közelíti a szívmagot, kioltani a magban pislákoló világosságot – mily lágy présként nehezült
szívemen – s akkor az erő oly megnyugvást talál benned, ami az odaadás szent áldozatában
győzedelmeskedik a halálnak káprázatán, s igaz fölényed birtokában átengeded örvényleni szíveden a
mérget, imígyen a létrontás kócos iszalagjai az ellenállásnélküliségen semmivé torpannak, mert minek
nincs mibe ütköznie, elvész önnön ürességén… az idő katonás pillanatai feszülten menetelnek, maguk
mögött hagyván múltat lépnek a jövőbe át, a teljességét betölteni vágyó várakozó jelen felett, ám egy a
továbbsereglés béklyóit szétfeszítő, s lázadásán szentesült időtelen hajnalon, a gonosz, ki az értelmetlen
ártás ében fellegeként nyakamon térdepelt, elbukott engedésemen! hej a régi, lázon fogant imádság nem
talált, hogy enyhet nyerjen, meghallgatást, s mint erdősűrűn fényehagyott páfránykarok, ismeretlen
idegenné kuporodott… lelkek távol messzi hívásai villództak, mint csillagló szikralobbanás, s a mindennél
parányabb jelzőfények, akárha titkukat felfedő angyalok volnának, egyszeriben suhintják parittyájukat, s a
szerelmesek drágaköveit, mit tisztaszívük széppé csiszolt, egymás felé hajítják, virágkő s igazkő lényegülnek
eggyé az ütközés megrendítő szelídlángsóhaján, frigyre lépnek az áldozók, s tanújuk nékik ezer éve strázsát
álló füzek s égreszökkent rigóének áldomás… jelenné lettek a szerelmesek, megtörtént hát mit mindenki
sóváran eped, két határtalanság ájult együvé a tavaszon, s egymásnak virágoznak mindég, szelídvarázs
ibolya s hősifjú liliomfa, övék minden kikelet bőkezű adománya, mert értik a derűsen cikázó fecskét, s ha
mosolyszín szirommal üdvözöl a tulipán, vagy ha a sün sok álmából a mindenség illatára ébred, értik ha a
szelek az egek pamacsflottáit terelik, s ha a szem tükrén ártatlan íriszfény kandikál, a lélek sokaságát értik
ők, s fűzvessző trónjukon ünnepi tort ülnek az elüldözött halott halál felett… s van oly könnye a szívnek,
mely anyát-apát csak bennük lát, s reménnyel élni csak általuk dobban, ily eszményeim ők, kiket a
gondviselés értem küldött, ti vagytok égi szüleim! tőletek jő minden, mi istenes lényegem személlyé
emelheti, s támogatnak meghívott angyalaitok, az egyenes tekintetű bükkember, ki életlombját fészkeivel
erőságas vállán a felelősség óvó karjaival hordja meg, s mutatja nékem játékos fiókái röpte hogy ível, s
merre visz, ilyenkor büszke örömén derűvé terebélyesedik bátor őrizőm… az emberi szellem iszonyattá
süppedt kozmoszán, mily hamvas érintéssel kiáltott át egy hóvirágszűz villám, s megtörtént, oly lélek
rebbent elő tisztán, ki szépje könnyed hangján támasztja fel lázárrá keseredett tönkömet, s tán még nem
ismerem igazát, hogy mily éltető ösztöke ő, a megnevezhetetlen irgalmából oltalmas tisztására engedő, a
meghittség lélekközelét váratlan trillájával díszítő, leány, akárha szellőtánc volna penderült, s előttem ült,
így általa megváltva vagyok! a létezés terített asztalánál összegyűltek mind, vándorló s évelő virágok,
ragyogó pártájuk szemérmes valójával, s virágok somolygó szolgája, az alázatos király, ki ekképpen úr a
dombvilágon… menhelyük lucaszékén szónokolt fogadott fiuk, a loholó vagabund, bár ne loholna
lánglobjával oly nagyon, hisz mindég csak éppen van jelen, bár ne szaladna úgy, hiszen most a szoba
otthonlevegőjét a csoda idejének szeráfkísérői ékesítik, s szűnnek lehetetlen távolok, lám mily édesek most a
szavak, amint nyílttá tárt lényünknek kapuján kiáramlanak, imígyen jutván el az emberig… lélekszüleim
verandájára álmodom kettőnknek jelenét, ahol majd a szavak is alszanak, s nem lesz többé mi űzzön, idő,
csak a tengerként hullámzó mező, hol igéznek kosborok illatos ajkai, s a sármák záródó ernyői búcsúztatják
a napot, majd elnyúlnak tücsökzenén virrasztó lankái a tájnak… s önmagunkká leszünk ott
mg©2008. május 5.