lábaink véresen vergődő tengerek,
Istenhez induló bilincses bús hegyek,
s nézzük a szekérnyi széjjel szórt csillagot,
magunkat a véghetetlen végben,
hol révült énünk rekedt riadt énekén ég
alkonnyá a kikelet,
s tán csak a megszabadulás fohászát mormoljuk,
ha elmúlok a nyárral, többé már ne legyek
ám dölyfös dísz a vers,
a költő is sirálykacagás, pár kóróvá aszott könny csupán,
hiszen semmiben kering erőnk,
s e semmiben sürög a köríves karnevál,
hol egy világnyi szerelmes kevélyre rettegett álarcban hál,
de hál’ Isten! bőrünk most lélektől lüktetve
egymáshoz ér,
és egymásért egymásban hullámzik a megváltódott vér
hogy? halni meg? igen!
félelmetlen fuvalom az Úr, mely apró konc szívünkben
hangtalan hévvel harangot kongat,
s mint a játékká lényegült gyermek,
bút bontó fanfársereget fémjével egymásnak verget,
míg majd a ringyó rongyú káosz csókká csörren…
oly szép vagy csillagos csendem,
egyekként hunyhat ki fényünk, semmi sem zörren
mg©2013. augusztus 18.