mily hajszolt akarattal csépeltem a magot szívemből, hol inas hússá fásodott lelkem volt a hajcsár, s
biz’ mondom néktek csak a pelyva maradt, hisz a verejtékező erőfeszítés szellemem rejtőző ördögeit
hívta meg vadító ösztökével, s eltombolta legyek lepte csordám az égzengő vihart, szerelmes pártákat
szaggatott búgó-bőgő bömbölésem, patámmal tapostam a repülni nem tudók elsorvadt szárnyait, s
szitkokkal karmoltam – ki tudja mivé – nemzőim áldozatát, de még áll a jászol, s szúrós szalmáján szenvedve
nevetem a kísértő szivárvány szuronyát, mit mindég tűzben tart, hogy a lángoló halál visszaperzselhesse
gondolatainkat az eszmélés ormáról, majd a harcos vágyban akarás – szakadékmély szédület – tűköves
verembe vet, s az istentelen félelem, mint hajnaldér dermed a szunnyadó vándornak bezárult szellemén,
önnön poklos tömlöcünk feketedoh párája üvöltőn mímeli a Napot, s rőtködből penészes bálványt farigcsál
a torzzá törődött lélek, hogy imádhassa azt, hódolhasson előtte, s így önfeladás híján, megbocsátassanak
hitvány sok bűnei, mert szavakból toborzott fegyverhadaink örve alatt védjük féltett, s törvényszegéssé
roskadt rettegésünk békalencseláp zsombékját, hol már régtől méreggé erjednek hazúdásaink, de nem a
külső törvényről szólok, mit bukott próféták a sorvasztó bűntudat zsarátnokaként – perzselve hamvasztani
ott – taszítanak szívudvarunkba, nem! hanem a létnek szavainkkal nem érinthető, mélymagas végtelen
közeléből bennünk feszülő parancsáról, mit őriző angyalaink – szarkaszárny ében suhamlásában, császárfa
harsona andalító hallgatásában, s a tavaszlevegő meg-meg legyintő vibrálásában – sugallnak felénk, s
ha érintése elér, békévé enyhül a feszülő parancs, így csak a szemlélő öröm marad, ám most mindennek
el kell válnia, fénynek a setéttől, igaznak a hamistól! a múltat jövőbe perdítő, s imígyen az idő csipdeső
csőrében semmibe vesző szerteszóródás örvényközepén a nem is, vagy csak alig rebbenő jelenné halkulni,
az akácorgonák bódító himnuszán lelni megnyugvást, s várakozni, a várakozás el nem váró lehelmén hívni
miriád pasztell tündökletű valólét álmokat, fecsketáncokat, ciklámen ajakok elixír csókjait, s liliomkoronát
szívükhöz emelő lányokat, amint a gyermeki kíváncsiság éber figyelme hörpinti fel mondandóm sűrű
mannáját, mely mondandó nem tulajdonom, csupán eregetem magamon át az ezereszín – tán jelentékeny –
szálakat, s a lélekazonosak reám hagyományozott szövetét szövöm tovább…
a napanya szerelmes életét éltetőn mosolygatja reánk, fényselyem tejének özöne árasztja a mezőt, világnak
egészét, majd a fuvalom ringatta rét lankáján a lila ökörfarkkóró, mert engesztelhetetlenül hűvöli a koraest,
behunyja szirmait, s jól tudom pártájának violabatyuja nálamnál több igazat jelent, mert míg a szavakat
kutatom, hogy érkezzem a tudatnak ama bizonyosságához, mely végül kinyilatkoztatja az értelem hiábavaló
– s mily sokszor kérkedő – tudását, s láttatja azt, hogy az útra kelt vándor éppen önmagától távolodik,
az egytől el, amely idegen messzeségből majd mégis az egybe érve önmagává teljesedik, önazonossá
eszmél, tudja már mi az égi nevét betölteni, s hogy a kakukkszegfű sohsem fürkészte istenek titkait, hanem
magvából eggyé nyíladva jelentette ki önmagát…
oly kevés az egyetlen, az egyetlen ki testének igazából teremthet, emlékszem egy a tekintetében a végtelen
azúr derűvel harmatos Katalinsziromra, amikor is életképzeletem csillaghúrjai úgy pendültek bennem,
hogy az idő vásító szelében paránnyá szelídült alakját lelkemmel az örökbe helyeztem, az ősteremtés
idejéből felbuzgó könnyei ráncai medrébe lépve, a nem lehet megrendülésének fájdalomfodraival, majd a
csenddé csukló hang, oly csend az, hol a sebhelyből apadatlanul szivárgó lélekvér az imákon túli Istenbe
tér, s az est kitisztult egén megszűnnek ragyogni ékszerfényei a káprázó mindenségnek, bár lennék fiad én,
hogy méltatlan sebednek szenvtelen feketelyukát üdvözlő csókommal enyhíteném, de hisz fiad vagyok, ím
aranypászmádon ereszkednek belém szellemed sugalomszárnyai, s mi még bitang maradt bennem, fényből
való lélekszavaid katarzissá köpülik szívemben…
itt a reménynek pihehalk leánya lebegően táncol, s amint loholó vállamon megpihen, léha feledésemből
hirtelen kiillan az ódon illatemlék, kedves kosárfonó vendég, tacskós-vizslás öregapám, ki vadász, s a
csapdosó csukaóriást a Csertából partra csitító horgász, mily közel vagy most, s mire fordulok már elhívtak
az éjt őrző csillagok, sohsem látott nagyanyám veled van ott? … a pihehalk leány tánca ring megint,
rokolyája libben, a jelenre emlékezés magához int, ritka Katinkapír virul a dombra dőlt dús kertben, s a bút
borongó felhőárnyak foszlanak, (egy varjúdolmányt köllött vóna kérnem, s zuzorgó válladra terítenem azt,
de csak álltam az északról jött szélben, jelenésed virágajándékát néztem… majd magadra hagytalak)
az emberi szív tiszta fénye szép… te széppé tetted magad, s barátaimat
mg©2008. május 21.