vérlő bűnök bolyongják ereink,
ajtóhoz szorított homlokom dobog,
könyörgőn követel az elkárhozó, ím,
romladó jövőnknek zászlaja lobog
viharvert lombokból lehulló,
lucskos bús levél a lélek,
önmagát hazudva, megalázottan,
szavait latyakba fulladja: félek
vakító szellem a szellem,
gőgünkre bő hájat sugdosó kísértet,
szolgája nemtudás tudósa,
akit a hű ördög halálig kísérget
igazláz szaladja szívünket,
egymáshoz szorított homlokunk dobog,
szavaink angyalhoz küldötten,
vecsernye csendjének mécsese lobog
levelünk le nem hullhat itt,
aranylomb koronát lengedező lélek,
kométaként kormos űrre ír,
a sötétséget fénybe fonó ének
és csak az lát, aki Istentől lát,
akiben éberré virradt már az élet,
s mint szelíden szolgáló tanítvány,
a gondviselés tenyeréről szemléli
a halhatatlan létet
mg©2015. október 19.