keserűen kóvályog már mögöttem a lelkem,
kullogó fájdalom,
hideg szelek húzzák el a nótám,
kacagva fáj dalom
úgy születünk lenni itt lenn,
mint kálváriás végtelen,
s nem pedig mint félre élő fél elem,
kit önmagától rabol el a félelem
és míg kihűl, zúgva nyúz helyem,
a be nem lakottságnak vára,
és sistergő szívhegeket ég,
a sokszor rosszul jóllakottság kára
mégis, ha szeretet bolygatja,
a mell hívó kasába lélekzet fárad,
majd sóhaj után kifelé,
a megtisztulás könnyűszárnyú lehelete árad
néztük az Istenes óceánt,
megrendült, tág meleg szemekkel,
a fövenyen fogytak sok nyomaink,
időnk a parányi homokszemekkel
tűnődni tűnt a vég,
minket a hullámos lét ölelt,
az éteri emlékezetén,
szívünk otthonra lelt
mg©2016. február 28.