és jöttél tavaszként a télben,
jégvirág lángokkal, merészen,
s voltál a fagyban is kikelet, remény,
az elaggó Napisten lehelte fény
és lángjaid közt álltam,
tüzedben az olvadásra vártan,
s hiába is támadt felém emberszagú vétkem,
nem hatolt be szívemig az ostorozó szégyen
és élővé nyújtóztam tekinteteden,
csillagbarnán néztél reám világegyetem,
s a szavak bennem teljes csenddé lettek,
üvöltve is némán, hozzád közeledtek
és vagyok a mennyben gyökerező lábbal,
itt, az emberteleneknek háttal,
s bandukol vándorló kezem,
érettem kibontott hajsötéteden
mg©2013. október 9.