fekszik
alatta a lelke,
önmagát kutatta,
soha meg nem lelte
Istent
felette
magából
feledte
szám, garas, konc
és szemét,
rabolván világát
tette vakká szemét
kátrányos enyvként
áradó károk,
elme rakta sánc,
szúrt szív helyén árok
minden idő után,
még az időt lesve,
örökvalótlanul,
latorként elesve
hadonászik
szellemtelen teste,
s ráragad a gyűlöletes,
kétség fojtú este
majd a teremtésbe toppan
az éj vásznán egy árny,
múlandót idéző felhő,
kibontott mantaszárny
sársűrű a sötét,
csak az Úrmécs látszik,
őrző csillagcsendje
halkan dúdolászik
hogy legyen a vándornak
hű ösvényen járta,
hogy legyen a lelkéből
reményedett várta
erők lökte szíve
Hozzá híven dobban,
egy lépésnyi minden
pillanata lobban
szerelmes is, hívő,
zarándok, bár lárva,
a mindenséggel rokon,
nem lehet hát árva
fekszem,
mellettem vagy lelkem,
Téged megtalálva,
önmagamra leltem
mg©2017. június 15.