avarban megalvó csillag ó,
korhadó
oldalad fényből nőtt
mohommal tapasztom
elhullott levél csak markom,
s Téged mint menedék markol,
eremben felkelő Napod
éleszt az avarból
bár fojt még az ázott szürkeség,
világunk delelni vágyik,
az Öregtől elszaladt szelekkel
fohászunk vitorlázik
majd tág égen lobog a hágcsó,
hited és hajad lajtorjává fonva,
zuhanok csillagod felé,
csóvádnak pántlikáját fogva
mg©2014. január 17.
lógott mint bitón a holt,
gúnár nagy nyakára felakasztva maszkja,
látta lent imbolygó árnyait,
szikkadott szavain fuldokolt, a költészet parasztja
kunkori kígyókat hajigál az ördög,
a szívekre sziszegő semminek az apja,
s míg a poéta árnybitón kalimpál,
múzsáját mázsányi mérgekkel harapja
durva dagadt szürke nyáj
béget a kéket adó égen,
Úr derű mezején kolompol,
s mint falánk gyilkos rágcsál, a világmindenségen
francba a parafa kereszttel,
ne guggolj lábamnál a sárban,
de ostort se pattints a szemembe,
kezem fogd s induljunk felfelé, a vért vajúdó árban
nyakamról kezemet elveszem,
rügybütykös ágait kinyújtom feléd,
nyújtsd te is táncoló gallyaid,
jázminná virágzó csókjainkon, még a pokol is felég
majd könyörület jő, Nap,
és szerelmes emberek,
engesztelt lombod közt várakozik már,
kikelet küldötte, megváltó gyermeked
mg©2014. január 2.