vályogból tapasztott gazság a ház,
a megpenészedett ember,
ahol a gyalázat huzatként fütyül,
mer’ szívével fűteni nem tud, nem mer
tőröktől szurkáltan másznak a szentek,
csintalan brigantik grimasza derül,
rozsdállik a vér pilongájukon,
átkozott lelkük csak szóródik, ürül
Istent a poklosok nem hisznek,
nincs bennük nagyság, se főhajtó alázat,
magukból magukon hordozzák,
az őrület köveiből várrá tákolt vázat
mi meg csak nézzük a háborút,
mit állatok állattal emberbőrben vívnak,
távolból tengeri sóhajok,
mint szelíden szomjazót, öröklétre hívnak
elporlik nagy szó, tenger, és háború,
marad a gyertyafény, fahéj és meleg,
elfoszlik a ráncokká felszántott ború,
békével pelyhezett párnára hajtod le fejed
és álmod a magasba elragad,
feljebb mint kíndíszes, lángtorkú versek,
ülök az éjmélyben fénypászmád alatt,
őrizőnk szárnya ím, láthatatlanul verdes
mg©2013. december 18.