Gondolatok

Emlékezés Hamvas Bélára

2012.09.14.-án íródott a A könyv után, Gondolatok kategóriában

http://www.youtube.com/watch?v=Q_qGRVDE1t0

. . .

2012.08.15.-án íródott a A könyv után, Gondolatok kategóriában

“képeimnek nincs értékük; nekem természetesen nagyon sokba kerülnek, néha talán még a véremet és az agyamat is követelik” - van Gogh

verseimnek nincs értékük; nekem természetesen nagyon sokba kerülnek. . .

. . .

2012.02.16.-án íródott a Gondolatok kategóriában

“A hangom szabad, és ez a hang arra való, hogy érted imádkozzék.”  –  Hamvas Béla

. . .

2012.02.09.-án íródott a Gondolatok kategóriában

“A cselekvő szeretet az ábrándozó szeretethez
viszonyítva szigorú és ijesztő dolog.”
  –  Dosztojevszkij

. . .

2012.01.31.-án íródott a Gondolatok kategóriában

A modern kor diabolikus vívmánya, a monomániás és nárcisztikus individualizmusába, a boldogság, sikeresség és egészség látszatával beleőrült, szeretet, áldozat és közösség nélküli ember.

. . .

2012.01.30.-án íródott a Gondolatok kategóriában

“Minden igazi kultúra egzorcizmus.”  –  Baader

A jelentős költő óhatatlanul ördögűző kell legyen!

kígyógúzs

2012.01.24.-án íródott a Gondolatok kategóriában

kígyógúzs ájulatom hontalan hever csillagvirágos éjjelek harmathűs fövenyén, rideg magányt hord a lég, zendülő szidalmaim terméketlen káromágyán angyalharagom semmivé alél, bábot sző körém a köd, s ím álmodni ébred elnémult szemem, mi majd az át nem lényegülés utolsó hajnalán, az igaztól ölni szúr, ám valami Úr vesszejétől bolydul itt a nyáj, s abajgatja rombolásra majomseregét e rém, szirénlő félelmek éneklő tűjikkel vérpatak paszományt varrdosnak lelkemnek védtelenén, s míg Gábriel nevéből – ki angyalősöm itt – hullanak hitfilléreim, szárnyaim hívom bordéllyá lett szívem barlangjából, s repülni tárom szét márvány agg karjaim… Lucifer örök zuhanása ez, a kétkedő emberördögé, ki mert isten nem lehet, az idők haláláig elveszett

 

elesett a hírvivő, latyakba vérezte szerelmes üzenetét,
teteme körül háborús mező,
ádáz verebek rebbenik utolsó lélekzetét

s mint hirtelen kibuggyanó gyermeknyál,
úgy pattant ki a dermedt földből,
a feltámadást kankalinsípjával hirdető virágszál

mennydörgés szendereg, perdülnek fellegek, illannak tengerek…
s árváll az akác, ki lombkucsmásan győz telet,
aranyfeszület fényli át a zord eget, új angyal született

 

terméketlenné vált életem végén, új lelket küldött helyemre az Isten, hogy magát az örök ismétlésben megsokszorozván, reményt ajándékozzon a világnak, a határtalanság távlatával mosolygó gyermeki szemek jelentik a lehetőséget, mely az ember felemelkedésében való bizalomhoz ad hitet, hiszen bár ezerévek teltek, mégis majomházának szűk és nyirkos tömlöcében kénytelen senyvedni az ember, két lábon járó ördöngös vágyfolyam és bizsergő bűntudat, mely a jóvá levés létet alapító üdvös útján még egyetlen jelentékeny lépést sem tett, csak helyben csoszogott, ám voltak, akik az embertelen közösségtelenség dacára két kézzel kapaszkodtak a fénybe, ha tetszik Istenbe, szerencsétlenségükre elbuktak rendre mind, talán csak személyes üdvüket sikerült kiharcolniuk, amit én, ki halott költő vagyok, elfogadni nem tudok, mert nem fogadom el a vallást, sem az eszményt, sem a bálványt, sem az ideát, sem a pszichológiát, sem fölöttem gyakorolt földi hatalmat, sem hamis próféták jövendöléseit, sem írók s költők bárgyú szenvelgéseit, sem a nyugati kulturálatlanságot, sem az ősi keleti kultúrát, sem semmit, mi emberi természetű és nem a nagy Megrendítő, Isten erejű, égi megnyilatkozás, mely egyenest lélekmagomban nyilall, a Szívben… mert bizony tragédia az, hol a lélek teljességre vágya elfér egy bűzös húsketrecben, embernek lenni ma nem más, mint a belek mozgását figyelni, „koituszkomédiában” vonaglani, a félelemtől  ítélkezni, értelmetlenül áldozni és szenvedni, személytelennek és szellemtelennek lenni, tulajdonképpen nem lenni, azt hiszem annak, hogy Krisztust megfeszítették, a tömegek számára nem a megváltás volt az értelme, inkább csak az, hogy mi „emberek” nem ettük meg egymást azonnal, hisz Béla bátyám szerint is felfalnánk a másikat, ha kicsit jobb íze lenne az emberhúsnak, de nem esszük meg egymást, még nem, csak lélekben, a rongált lelkek rettegésükben lassan kiölik magukat és a másikat, már hallom, amint a kishitűség és a félelem kérleli keresztre feszítésemet, de a keresztre csak az mászik fel önszántából, kinek félelmei nincsenek, mert csakis a fény pártján álló félelemnélküliség szabadsága és kegyelme, az önfeláldozás… minden ki nem teljesedett ember marionett-bohóc csupán, hiszen kiben a lét nem nemesbedik önmaga korlátain túlra, vagyis nem közelít Istenhez, nem más, mint örökmozgó önismétlés, melyben a várakozás az egyetlen állandóság, ami soha nem éri el az emberfelettivé lényegülés katarzisát… ha nem égi pároddal töltöd ki életidődet, a létezés meddővé és terméketlenné válik, de mindenekfelett hazuggá, így hát, bár hazug vagyok és hazug utolsó reményem is, mégsem maradt más, mint bízni az újszülöttben, ki a lehetőség aranykulcsával kezében, minden pillanatban elérkezik, megváltó csillaga aláhull, hogy lélekpárját megtalálván, többé ne töredékesen, hanem egészként éljen, teljesülésével kitárja az ígéret földjének kapuját és szerelmének fenséges erejével újrateremtse az elveszett paradicsomot

 

mg©2008. november 26.

Katedrális

2012.01.19.-án íródott a Gondolatok kategóriában

A katedrális
/avagy az őrület vallomást tévő józansága/

rozsdaarany katedrális, egy látomás katedrálisa, utolsó emlék a feketeségben, a mindent eltékozló konok akarat végső látomása, hiszen az éberség vakságával oly kétségbeesetten vágytam tudni a semmiről, az istenpalástban sunyító ördögről, az igazak bukásának miértjéről, áruló múzsáknak hűtlenségéről… ám abban a pillanatban bágyadt volt az éj, a katedrális meleg fényben lebegett, láttam teljességében, és nem mentem be Hozzád, pedig Te vártál a gótikus mívességgel hívogató ajtó mögött, vártál tudom, így a maradók ólomvére bűnömmé lett… megkésve láttam meg eredendő tévedésemet, nem vártál sohsem, szívemtől idegen léleknek torzóját engedted közel, s mosolygó mezítlenséggel kínáltad magad néki, moslékos oltárra helyezted tisztaságodat, s hagytad a világot törpéknek kondájává lenni… az emberek istene Lucifer, templomokat emeltünk néki, miket a négy égtáj felől farkasként üvöltve imádhatunk, a bűn szenvelgő malacaiként, íme, az ürüléken szűkölő világörökség, hisz szenvedés az egész, minden mi urunknak kacaját élteti… tán kihalt lélekkel képzeltem? mégis gyászba veszett elaggott szemem… rejtőző angyalom, ki mindég oly erős, távoli illanásonként víziókat küldött nékem, s még napokig dobogott így kihagyó szívem… mára már nincsen angyali üzenet, tekintetem komoran gomolygó korom… azon a estén fel sem tudtam tápászkodni szívedért, béklyóm volt a lemondás mámorító kényszere, ott ültem, mint idegen helyeken felejtett öregek, ültem roskadtan hitetlen húsomban, a halál túlsúlyos csendjében, mígnem a katedrális kegyelme elillant a méltóak közé, ekkor költőm az ernyedt némaságban, kiábrándultan hanyatló szellemmel megőrült, s utoljára még ezt gondolta: soha nem szerettelek múzsám, élősködtem körhinta lelkeden, akárcsak másokén… már korábban lopva ellestem, elcsentem sokaknak életét, hogy hozzájuk hasonló lehessek ölelésben, csókban, mámorban, ám hirtelen hűvössé lett leheletem, s mindég könnyekig keseredtem végül… korábban olykor még felébredtem látni Azt, látni az egyetlen igazságot, de miért? kérdeztem, hisz soha nem léteztem… biz’ a nemlétezők szeretete csak illuzórikus álom, de ki, s minek lehelt engem ide? magamnak a semmibe… még ily kifinomulatlanul is túl szép mindez, mennyit kell még hazudnom magamról magamnak „istenem”?

konfesszió

megvallom, az erényről röfögni nincs bennem kitartó disznóság, láttam én elég rivaldára kapzsi kufár költőt, s ringyója ölének langyos nyirkosán igazát kereső filozófust, napjában háromszor zabálnak könyveket, degeszre tömik magukat a szellem és a szenvedély röpítő bon-bonjaival, majd hevesen párzanak, bort isznak, s ékes ostobaságuk megdicsőülésén felfuvalkodott léggömbként lebegnek, hogy én is? ó, igen, bár cukrozott dandy nem vagyok, csupán rosszmagamként vallhatok, szuszogó hamvaim vihogó cigánykereket vetnek, mialatt a locsogó tehetetlenség fröcsögő nyálpermete terít be mindenkit, ki szavaimhoz lép… és be kell hogy ismerjem, e világnak díszét, őt a megejtőt, a kipingált libaszart, az aljas kurvát szerettem, szerettem bizony, szívemnek tiszta gyűlöletével, ahogy az önmagát utáló szerethet, az álmodozó lustaság higanyos elesettségével, s ördögöm pírzsíros lángosként röhögő képével, én a kasztrált és reszkető fárosz, a sötétítőtorony… beismerem, szívesebben jártam volna vízen, vagy nyelvemnek hegyivel leemeltem volna a Napot, érezni ízét a vakítónak, vagy oldalbordámat, az Évát, visszapaszéroztam volna magamba, hadd érezzem millen az nem kettőnek, hanem Egynek lenni… de lám, a pocsolyát alázattal túrni, kedélyesen dagonyázni, ezt szánta nékem az uraság, a csökönyös könyörgést a semmiért…

ha mindaz mi van, az emberi lét, átkozom e csúf kelés kurvaistenét!

megannyi rímes vers,
giccs porcelán csupán,
az ember itt sántítva kóricál,
vérezve, sután

 

mg©2009. december 28.

régről

2012.01.18.-án íródott a Gondolatok kategóriában

magához intézett kérdéseket a lárva
a metamorfózisát legyőzve, mi várja
nem tudhatta az ostoba
lárvaként kérdése válasza
a lárvák kérdéseken ülve roskadnak
s újabb kérdéseket kapnak
míg a szúnyogok röpdösve, ostoba válaszba halnak