Molnár Gábor

ne félj!
ha a nappalba
könnyezni kínt harap az éj,
ne félj!

ne félj!
ha a tiszta szívbe
árkot rág a rőtfekete kéj,
ne félj!

ne félj!
ha zsíros szóval
hízeleg kit nem rendít a mély,
ne félj!

ne félj!
ha szelíd szemmel
öldököl a megőrült kevély,
ne félj!

ne félj!
ha röpülni hív
s szárnyat tár a lent ragadt sekély,
ne félj!

ne félj!
ha talpad alatt
nyakad szegné mézes meredély,
ne félj!

ne félj!
ha a szerelemre
koszt kotor a kétes szenvedély,
ne félj!

ne félj!
ha néma vagy
és ordítják: beszélj!
ne félj!

ne félj!
ha erőszak
tőrhegye üvölti: kefélj!
ne félj!

ne félj!
ha a magány
molyként fal s azt súgja: félj!
ne félj!

ne félj!
ha kígyók
azt sziszegik: semmit ne remélj!
ne félj!

ne félj!
mert egészem Istené,
s fénye mind Tiéd,
hogy Élj!

mg©2013. május 26.

elfordul a Földtől a fény,
szememnek mécs szemed,
s bár könnye késő kése kín,
csillagos lángod csak nevet

mint még sebtelen gyermekek
szaladnak szíves szavaid felém,
a lelkünket rejtő éjben, Erdélyben,
hol a remény rongyos vértje Tiéd, s enyém

az Isten jó nagyokat sóhajt,
dunyhává dagadnak fehér fellegek,
látlak az ég tiszta ágyán,
húsomból illatod ellebeg

erdőkből aprított templom a menedék,
gerendáira keresztet hímez éneked,
s majd ha végleg megfeszíted árnyam,
leszek én elföldelt semmivé neked

mg©2013. május 22.

csillogó ködből kiköpött idegen,
bolyong a lelkek közt,
ténfereg idelenn

hol vágyódni űz a kénkezű,
körkörös szédület,
s rőt gyáván vicsorog,
oroszlán rémület

busómaszkos átok
embernek lenni,
és kegyelem,
a minden csak egyszer,
a felégő szerelem

velem vagy,
ágaim közt alszol,
Krisztus kereszt az éjben,
fényt ásít a sötét,
csókoddal
az időtelen végben

jázmin szép a lét,
a lelkek mind
sóvárak, véresek,
mint ítélő őriző
a holtak közt öllek,
s áldással
ölellek

mg©2013. május 7.