elfordul a Földtől a fény,
szememnek mécs szemed,
s bár könnye késő kése kín,
csillagos lángod csak nevet
mint még sebtelen gyermekek
szaladnak szíves szavaid felém,
a lelkünket rejtő éjben, Erdélyben,
hol a remény rongyos vértje Tiéd, s enyém
az Isten jó nagyokat sóhajt,
dunyhává dagadnak fehér fellegek,
látlak az ég tiszta ágyán,
húsomból illatod ellebeg
erdőkből aprított templom a menedék,
gerendáira keresztet hímez éneked,
s majd ha végleg megfeszíted árnyam,
leszek én elföldelt semmivé neked
mg©2013. május 22.