és a fiók, mit élet nagy kezével kihúzott a végzet,
teli volt örök szín arannyal, Istenes szeméttel,
már-már a szív helyett,
a szív alatt éppen csak billegett,
majd eltörni lezuhant,
és émelygő sötét lett
felém szúrt szemében mosollyal palástolt hegek,
honnan megáradt könnyei,
ráncoknak árkain láthatatlanul,
a leendő Aranykor medrébe,
hattyúja szerelmét itató,
kristályos tavakká ömlenek
és vagyunk mi ketten, mint szétdobált csillagok,
az örökkön öldöklő idő rengeteg perce közt,
s nem érintelek mással, csak szóval,
lelkemből kölcsönzött jóval,
a múltban, hol észrevétlenül reánk
őrizőnk malasztja ragyog
a csók csalfa képzelet, csókod a szó helyett,
mikoron engem még céda égett,
voltál az angyal, akit védett
a nem lehet tiltó vértje,
és mikéntje a csók utánnak,
ám ott voltál, mindenek felett
a hó tiszta magányában is velem, a kegyelem,
mint kacéran kacsintó kabát,
vágyad szép válladdal üzen,
rezzensz és rezzenek,
s a rideg idő izzóvá dermed,
mert szerelem csillaglik szemeden
mg©2013. február 24.