a törpékhez szólok:
félelmetek lelkemre nőtt dörgő dagadék,
tengerként, mint hullámkék ég odafenn,
pattogó szikráitokat koldus-királyi kegyesen,
vállamba kéjesen vágódó villámnak veszem
magamhoz:
félelem a lelkemből nőtt lomha husadék,
koldusként, mint bukfencező tengelicek odafenn,
szikrázó árnyait nincstelen-szent kegyesen,
szívemben kéjesen vájkáló varjaknak hiszem
hiszen most magunkra pillantok ott lenn:
őrzött titkod nyíltabb mint én,
szép magányod zártan tárt,
titoktalan tömlöcömben
csúf magányom tártan zárt
és mit láthat a szem, a szív, az álom?
hol félelmekből szőtten fontan forrongunk és
hempergünk heves tőreinkkel szerelmesen,
hol osonó moirák vágják egymásba kócolódott
hajszálainkat a halálnak engedelmesen,
hol majd lázasan heverünk legmesszebb közel,
a kettőnkért megvetett kegyes lángú ágyon
mg©2013. február 18.