mindenesség szent méhében álomodottan pihéllem
mennygubósan, fényesekkel közel
távoltúl a rengzetesen
magzatmagam gyengelete, mi öklöt görcsöl
félzem, sírmom óvatollva könnyejti pillalatát
halom
halom az iszonytató időt, éberedetten
hallom vasordulását rühvalló kotormányomnak
szennyvesre zápult az égvilág
eláradt a nemtovább
mg©2003. január 20.
ég a régi, ég már rég
roskatag hazugban hazúgva dúlón
hömpölyög a tévely
akartalan talán métely barátom
lépvetétlen lép vetélten, kongva mordul mérgem
morzsolt puhány szitál puhán, vesesős permete
józan részeg ténfergőn gőgvet
vetetlen tájékon mindenmerre, járom
bánom, áradozás száradozásra tér
tér benten szakadván halálomba ér
álom lomja pirkadvásig
fénytől foszlón mind elvásik
gyökerekben vért lódítni bán a szív
szívem dobogj velemmel
nálámnál kedvesebben, ameddig csak bírsz
csillagokhoz vágya tétlen
csillagokért búsong télen, havas fagyott pusztán
görnyedező nyamvadt alakom, csírát imádkozó éji lélek
virrasztani gyengvén halom
tenyérim selymes prése fülimre nyugvón, hallom
csendzet csengzett, emeldűl mélyéből mélyének
Istenes magvam szentséges harangzása
nyiladozásunk örökkönös hangáldása
kormos korom reszkető haramiavágta
mind ki öl, szeretni mert fél
közibük szorulván karcos bitangom, csordult szemmel hahotáz a fagyon
félem szeretni világom, s benne azt ki él
ember vagyok, leszem-e?
régi az ég, ég már rég
mg©2002. november 24.
tisztán láttam a hajnali varázslatot
amint a nap nyiladozva lángra kapott
tüzes csókú virágboltozat feszült szerte
nékem is szentelve meleg tekintetét
kora harmat tükrén hangyák arca rémlett
Istenként, alázattal vonszolták a terhes létet
de mellettük magam is láttam
nem cipeltem semmit, csak figyeltem üresen
rideg ördögmázban
az éjség felé bandukoltam tovább
örömlyánnyal karban, búsan az alkonyos tájon
sugdolózó, sercegő zsarátnokfény lüktet talpam alatt
orcám kormos setétjéből a holdat kémlelem
távolodom s közeledem, más út nem maradt
mg©2002. október 15.
valahol sohasem
forgasd a fejed
pislogj aljasan
öld le cimborád
rohadt tanyán pöffeszkedő barát
négy falam minden éve
hullahús kényszer
rögvest dögleni kéne
zsigerek féltett langyát, bűzét
vörös kéjét
fröccsenteni rátok
dülledt águcsaim reccsenteni
nem elég hangos
löttyedt világ nyakát kitekerni
micsoda boldogság
salak kalapácsa
betöri pofád
hézagokba trágyát!
vérlombunk ördögölt ősnyomait
égessük lábunknál
én gaz poráig
bukott balgaság
iszonyt köpött szívek
forrva grimaszló gnómok patával
hencegő rongykor, éntömj
ma
láthattam
felejtlen koronát sző szövöget
ama elixír, mely fakíthat karcolt volt bennemt
mert biz nyelni köllenék köveik dobóknak
fodros, tapsos kacagóknak
vágyam erényhez füstző csomón lehetne tán
purgatórium tájra bárcsak érve
hol gyöngyellő szemek ülik üregük melegét
lehajlik az ártatlan kobak, elsőt lépni már
már-már
de kell-e, igaz-e a hímzés
a mutogató vád ugyan, nem
átal fútt a több, eszményes ideák
esetleg cselekveni gyenge
estleg epedni szerelem távolát (ő mersze)
egyszer parton tér a hullám
kihalja a tévedést
ostorral ver félő hebegést? nem
sorsához szíjazva bevégzi mit tehet
kék markának szorítása lomha csüggedésben apad el
elalvóban már a tenger, s hátán feszült hullám
mg©2001. december 14.
fáklyám fonákján
szennyes szervek lötyögnek nedvükben
lelepleztem
nyirkos ingoványban bujkál a jellem
az enyém
mily szánalmas hogy csak sokadik
épp cirádás igazát hazudja
no lám
szűköl, de nem mert tettet
most meg vérezni lihegek
csalódott
vagyok ürese magamnak
süvítő orkán fonákján
puhatesttel ülöm hogy teljen
pszt
csak csendben
mg©2001. január 25.
szirom szédül vállamra
szakadva már
lobogó tánctól sikló vér
pocsolyából sár
halálember barlangsetét látomása görnyeszt, onnan
hol nem roskad a képzelő gyökérzetévé fának sóhajt
és nem terül el kéjes tűzben
hol türemkedő lángnyál csókján hálna serceg
és nem töri be vadló vágtázóját légnek
hogy tornyon szélkakassal pörgőst járjon süvölt
és nem rengeti láthatárnak táját csodálatos köszöntője
hogy a világ készen álljon pirkad
és nem szunnyad szövetszívvel fázó lelken
hogy kabátként melegellve áldjon télzik
és nem ékeli tollát tépázott szárnyába
hogy madártitka szebbül szálljon suhan
és íriszvirág zöldbarnáján nem rettegi pupilla
hogy a fénytől összerezzen kuporodik
és lombos lyányok ölelméről nem ábrándoz könnyel gyermek
hogy az élet csatát nyerhet szerelmül
és nem hajít kacarászva kavicsot egy lurkó
hogy a túlpartján már jó… derül
mert nézlek, szirom vagy
illatozó forró fagy ébred
mg©2002. március 5.