valahol sohasem
forgasd a fejed
pislogj aljasan
öld le cimborád
rohadt tanyán pöffeszkedő barát
négy falam minden éve
hullahús kényszer
rögvest dögleni kéne
zsigerek féltett langyát, bűzét
vörös kéjét
fröccsenteni rátok
dülledt águcsaim reccsenteni
nem elég hangos
löttyedt világ nyakát kitekerni
micsoda boldogság
salak kalapácsa
betöri pofád
hézagokba trágyát!
vérlombunk ördögölt ősnyomait
égessük lábunknál
én gaz poráig
bukott balgaság
iszonyt köpött szívek
forrva grimaszló gnómok patával
hencegő rongykor, éntömj
ma
láthattam
felejtlen koronát sző szövöget
ama elixír, mely fakíthat karcolt volt bennemt
mert biz nyelni köllenék köveik dobóknak
fodros, tapsos kacagóknak
vágyam erényhez füstző csomón lehetne tán
purgatórium tájra bárcsak érve
hol gyöngyellő szemek ülik üregük melegét
lehajlik az ártatlan kobak, elsőt lépni már
már-már
de kell-e, igaz-e a hímzés
a mutogató vád ugyan, nem
átal fútt a több, eszményes ideák
esetleg cselekveni gyenge
estleg epedni szerelem távolát (ő mersze)
egyszer parton tér a hullám
kihalja a tévedést
ostorral ver félő hebegést? nem
sorsához szíjazva bevégzi mit tehet
kék markának szorítása lomha csüggedésben apad el
elalvóban már a tenger, s hátán feszült hullám
mg©2001. december 14.