kő kés kúsz kebel,
az ártó él a szív alatt,
az élettel megy el
mer’ kővel telt zsák az ember,
Istenben, istentelenben fuldokol,
s élni a holt kőtől nem mer
meri a sok vizet reménytelenül,
ám aki kövektől ily nehéz,
az óceán ölében elmerül
kő és kő és kövek,
a keresztnek árnyéka
sírkőig követ
hát görgesd le mellemről
a rettentő, lelkemet szorító követ,
s ha feltámadok,
és félelem nélkül lélegzem,
az eleven szerelem hű szava lesz az első,
éretted kilehelt követ
mg©2013. január 28.
és minden, minden, minden,
otthon, szív, meleg,
csillagja nincs esten,
gyertyák csókja leng
most zeng a nesz,
serceg két igyekvő láng,
titkos tűz-vizeket,
egymássá égetni át
majd fényünk fagyba búj,
fehérbe rekednek a percek,
reszketve álmodunk,
hóba hullt hevünk még perceg
és szikrád úgy szeret,
édes kés az mind, ha korholsz,
nem vár jég s magány, mert
csillagos szép imát mormolsz
mg©2013. január 17.
égő ökle löki és őrli a bőröket,
minden rongyom sárba tapadt,
csak egyetlen arc,
mely sohasem maszk,
ha közeli arcodról csillagok hullanak,
a kegyetlen szent,
ez egyetlen arcom maradt
gúnyom gúnyája nyomja lelkemet,
nehéz a szívnek és nem meleg,
s bár úgy ölök szabadon,
hogy nem szakad a vér,
szörnyek közt táncolok,
viszlek én magammal,
míg az őrjöngő bábvilág véget nem ér
kik ezek a csillogó rongyosok,
köröttünk keljfeljancsiznak leterített kosok,
és úgy vihog mind,
mint kinek lehet ítélnie,
hát nem bújik magába,
büdösén hullámzó belekbe,
a tengerszer született semmibe?
jer, jer velem tovább,
lángzik most hitem s maradt még imám,
értünk súgni el,
ha jégtócsát kínál a tél,
kislányként roppantod derűvel,
míg az irgalom Napjával ölel,
mosolyunk csókot remél
mg©2013. január 3.