vérzsivaj zsongja az ereket,
bömbölő emberfergeteg,
Nárcisszá csinosult ficsúrvihogás alatt,
lezüllött istenek dúlják a magtalan sarat,
s elejtem kerengő lelkemet
mily távol most a titánrengeteg,
ti seregtek erdőfátyolát zászlókként lengető fák,
délceg héroszok s pompás lombú katonák,
csodálom szelíd ostromtokat,
mely küzdelmeteken egekbe emelkedtetek
csak nézem a rengeteg szenteket,
ám… se mersz, se tisztesség nincs bennem,
csalódva, mint kitépett árvacsalán vagyok,
nem lettünk Istenné, mikor virágzott a sárgaliliom,
nem, mi egymást elölni lettünk ide
e semmi peremén szédelgek,
mögöttem csalfa ékességeivel édeleg a múlt,
előttem hamiskásan kacsint kacér jövendő,
remények illanó csókjaival tündöklő rögök görgetnek,
s minden aláhull
nincs ki lelkes tisztásra vezessen,
az őrült Minósz itt az úr,
bozontos labirintusává korcslott a jelen,
fellobbant szemeden az igazság kihuny,
örök idegenség kószál szívemen
mg©2008. február 10.