Molnár Gábor

akár a bosszú amforákba gyűrt vizét a Danaidák,
enyészni s pokolra hordtam időm,
kiszáradt könnyeim kútjában köröztem,
a felvilág cukrozott bombák közt ledőlt

majd az Úr angyalt és fényt hintett felém,
adakozó kezéből kipottyant e lány,
ciklámen derűje forgószélszerű,
szeretni sarkalló talány

mindent látok, ha látlak,
szemed a Jóisten csillaga,
véremet csapdossa ostorod,
virágzó vágyaid illata

s hol iszonyú háborúk pernyéje hull,
vágyam vagy elérhetetlen közel,
szépséged megadó vértjével,
röhögő tőrök közt ölel

akár a kegyelem amforákba rejtett szent vizét,
szabadon s mennyekért hordjuk még időnk,
örvényes szerelmünk kútjában keringünk,
a pokol a szelídek lábánál ledőlt

mg©2012. december 25.

mélységes barlangom visszhangos szűkébe szorult a fény,
s a fagyos föld göröngyén fohásszal térdeplő remény

tragikus titkokon őrlődött, tolongott szivárvány karnevál,
s mint madzaggal elkötött durva vászonzsák, a kamrában áll

a gólemmé lódított élet dúlt húsfalán réseket reped a lét,
s álcánk most csillagok hemzsegte tündöklő sötét

az új Napból lelkembe lehulló kacagás a lány,
jázminos hajnalán hamvad az alkonyi magány

elbír-e egyetlen végzetes véletlen csodát
az ördög tág világ, mely vak, s már semmit sem lát?

az ólmos rideg nem, s a vágyva félt igen,
a szertelen szív szava, éj érte könnyekkel pihen

Igen!

mg©2012. december 2.

vérláva lüktet, lök egymásnak
lábáról lebillent hegyeket,
porlad a mindenség, a világ is beszakad,
csók a múlt, jelenünk csóktalan hevület

szerelmet dagaszt mindenik vad,
dagonyát dúl borzongó szenvedély,
közelgő hegyeink vulkánná izzanak,
egyekké olvaszt lángjával, a láthatatlan éj

íriszünk csillámló fényvirágosan,
s még parázslik paplanon a vér,
két ormunk rendítő messze van,
lelkünk az öl tűzén mindég összeér

ajkadnak szirtje már közel,
s bár az idő bősz percekkel béklyózza a teret,
reszketve simítom érkező arcodat,
megjött ki álmaim égette, s szeret

mg©2012. november 24.