szirom szédül vállamra
szakadva már
lobogó tánctól sikló vér
pocsolyából sár
halálember barlangsetét látomása görnyeszt, onnan
hol nem roskad a képzelő gyökérzetévé fának sóhajt
és nem terül el kéjes tűzben
hol türemkedő lángnyál csókján hálna serceg
és nem töri be vadló vágtázóját légnek
hogy tornyon szélkakassal pörgőst járjon süvölt
és nem rengeti láthatárnak táját csodálatos köszöntője
hogy a világ készen álljon pirkad
és nem szunnyad szövetszívvel fázó lelken
hogy kabátként melegellve áldjon télzik
és nem ékeli tollát tépázott szárnyába
hogy madártitka szebbül szálljon suhan
és íriszvirág zöldbarnáján nem rettegi pupilla
hogy a fénytől összerezzen kuporodik
és lombos lyányok ölelméről nem ábrándoz könnyel gyermek
hogy az élet csatát nyerhet szerelmül
és nem hajít kacarászva kavicsot egy lurkó
hogy a túlpartján már jó… derül
mert nézlek, szirom vagy
illatozó forró fagy ébred
mg©2002. március 5.
Beethoven – Holdfény szonáta