erős karod avarba szakadt,
hát miféle isten tépi le itt, a lombja dús ágakat?
hallom a haragvót, mint vijjog,
nyikorog az ördögisten nyirkos rozsdás kintornája,
forgatja a korhadt csorba kereket,
teremti őt bálványfélők balgasága, örömtelen bús sirámja
sorsba rogyni nyűg csapással hódoltat a torz zeusz,
ezerképpen halálhurkot lendítve,
biz’ megragadom dölyffel dobott villámjait,
s mint vén anyó a nyögve gyűjtött rőzsekévét, cipelem hátamra perdítve
lehámlom a bűnök talmi kígyóbőrét,
hogy a rossznép ne szenvedjen oly sokat,
önvérembe rajzó bizonyságom gyűltén,
méltóbb hajnalt hasít lényemen, a győzhetetlen akarat
pohos szolgák rimánkodó dagonyája fröccsen,
mily renyhén szörnyű ingovány e nyáj,
szívszarvasam hullj az égre, szökkenj,
csillaglángként ívlő álmon tündökölj, te éji táj
lelkem mikor napmagasan jár,
s megváltásul nyújtom szeplőtelen karom,
fellegeket űzőn cikáz fecskevillanás,
szelíden széled ki húsamból mi arany, a véghetetlen oltalom
szerelmeden szépült ciklámenderűd, együvé lenni von,
s lészen szirmod áldó illatágya kegyhelyem,
szabad lelkünk új ölelmén pirkad majd a múlhatatlan bizalom,
félénk mosolyt ringnak ránk, ősz sárgállta juharlevelek
miriádnyi emberöltő rőt homályban elmerült,
két őscsillag lobbanja be, csókjával az ében űrt
mg©2008. szeptember 28.