szívemben kehesen forrongó vecsernyespirál,
mi a lázzá izzó álmok előtt,
selyem éjbe kiörvénylett már
lelkem omló bordáiba sarkantyúz a köd,
s míg léha kujtorgásra terel nyálkás permete,
szerelmem repedtes szívére aljas orbánctüzet köp
féllé mállott holdhomály undorszűk szemed,
hol, mint pernyévé trappoló lángkarmos farkasok,
átkozott szeretetlenséged oly metszően mered
halott vagy reményszép Szófia,
Istenből eredő zsinórom köldökből kiszakadt,
harsonám meghűlten krákogó rozsdapléh filozófia
meddő imák penészes rongyaiban dohos szellem jár,
közönyös tökkobak, félnótás isten az,
’jába minden itt, bábelbús zajunkból nem hall semmit már
ha majd keblére öl s húsomat veszejtem,
jussául szentségtelen szavakkal hallgatok,
mer’ liliom szerelmem tisztását holtomig nem leltem
mg©2008. november 2.