(Emmának)
kiskertkapu tárva maradott,
lelkem dúsan biz’ kiszalad ott
mint titkával némán angyalod,
csücsülsz csendesen kisleány,
lázas könnyeid oldozza mosolyod,
táncolsz a halálnak hájamló homokján
Istennek lehelete őrködik körötted,
áttetsző tejselyem szalagok,
démonod dűnéin jáccian építed,
szívedből aranyló parányi templomod
lám bújik bús hold,
csúfos lármás olajszín az éj,
sok kisfogad csikorog most,
szikrafénylik jóhited, ne félj!
ne félj Te csepp!
ne félj Te világmindenség!
szitkos szájjal hintem szét,
a magokból magasló igazság erdejét
szárnyalni vággyal érkeztem az álmoknak kertjébe,
tollakat tűzdelni széttárt karjaim görcsébe,
ám részemül több, lelkemet lebbentő erő jutott,
s a kavalkád örvényéből kimarkolva lényem, magával ragadott
vashegyes ridegtől szerelem-szakadva elemelkedem,
határtalan végtelen lankáin kószál el szellemem,
szálltom lesz fegyverem, ha torz moirákkal űz halál,
s könnyed röptöm hessentő, szűzképű szirének bájdalán
ím, barátim regélő dombjára visz kusza utam,
cinkos hunyor fogad ott, gurbabot, s beszélő cirmosok,
gomolyog varázs, míg táltosok főztjéből gyógyige fogan,
Téged álmodunk mi hárman, lelkedért szívarany csillagok
rőt Nap majszolja a mezőt,
szellő imák suhannak,
kislány meríts fényből erőt,
lázparázsló töviseid zuhannak
áldott vagy!
picike Isten,
kékszemű pipacs,
virágzó világ,
lámpásod hazatért,
otthonod béke,
zárul a kertkapu,
jó éjszakát!
mg©2009. szeptember 2.