Molnár Gábor

szítódik a szív
lágy lángú lelkeink hajnalán,
s a pirkadat jázminfény karjával
átölel a lány

szikrázik a szív
a rendítő dobbanás hajnalán,
s a virradat liliom szirmával
ölel még a lány

szédeleg a szív
a végtelen jelen tág hajnalán,
s az ébredés százvirág mezején
elillan a lány

mg©2011. június 18.

régi tölgyek templomában esőt súg a zöld,
mintha virágok közt szemerkélne,
felzokogja könnyeit a föld

a tenger már miénk,
a sorsdémon előttünk leborul,
s az időnek karikás ostora jelenné jámborul

átkarolnak melengető pászmái a fénynek,
kezeid szép kegyelmükkel
árva szívhez érnek

a szereteten éretté lett lélek a csillagokba hull,
megrendít magányod mosolya,
szeretsz kimondatlanul

2011. április 29. 

nem az ántikrüsztus súgja néköm,
küntrő’ rúg, s bentrő’ kapar az,
vágtázó szívszavak szilaja az egyetlen igaz

ollan a mai rongy,
erkölcsre tanít, okít, s buzgón nevel,
ám ólának aranyba fülledt árnyasában kunkori kocákkal hever

visítva rí paráznamorál,
emsepofája zsírosan édeleg,
langyos moslék bajuszlik gyalázó ajka felett

ej, krajcárok bűvölte kígyók,
horkol bennük az ég áldta anyaság,
kancsalszív kurvákként kevélyen sziszegik haláluk himnuszát

hiénákat ígér az éj,
leple legyez vacogván foszló hússzagot,
hunyász kacagányban a foghíjas gonosz, közibénk ódalog

szennyes lelkeket csépelek,
tulipános mángorlóm szavam,
Istennek kicsörgedt vérével mosdatom, s írom tisztává magam

megbékélt bájával közeleg,
a hamis próféták szűzies mosolyán törnek meg,
s küzdelmeken szikkadt ódalamból virágzik szépséges életet

majd harangszóvá lészen a csók,
mely patyolat szárnyakon szerteleng,
s mint szerelmes lángunkból felemelt fáklya, a zeniten megpihen

mg©2009. május 30.

jő, mind-mind a sok kátrányos,
nadragulyaszép ölő,
gyehennaálom zsong a kasban,
sárga fogakkal vicsorgó jövő

markomban erjed gyűlölet pöröly,
haragom szögek után nyúl,
minden tagom keresztre roncsolom,
ágrólszakadt rongyként ítélek magyarul

a hátamon térdeplő borút,
hasas vitorlává hasítom,
árbocom gerincem, indulok,
zátonyaimat pokolba taszítom

még éltemben feltámadok,
szívem igaz vadaknak ereje,
egyként millió vagyok,
Nap szülte lelkeknek erdeje

a körkörös káprázat végtelen,
magába rabolja szerelmem illatát,
éber ragyogásban hívom Őt,
angyalok keresik, meglelem otthonát

együvé reszkető könnyeknek kegyelmében,
ajkadon hajnalfényt hullámzó dagály,
lelkedtől illatos bokrétád ölelem,
csókunknak pecsétjén hamvad a magány

e pillanat esztendők miriádját váltja meg,
az édenbe visszatért emberek,
miénk minden mi Istentől ered,
mi vagyunk Istenért Istenek

mg©2009. március 7.

rian a komor ég,
harsányan reped,
fecskecsőr roppantja
a fellegeket

kökényvirág tengere áld,
tajtékzik a végtelen,
mosolylanak lelkeink,
a rét áradta éteren

szirmaid emléke hív,
telt szívvel vagyok,
az alkonynak csókja leszáll,
csak két szemed ragyog

mg©2011. április 11.

a leplezetlenség leplével járók ripacs komédiása volt,
ifjú lelke kifosztottan, kárhozott antikrisztusával karban,
Ábeli szívén szívtelen káinnak penésze paplan,
sárjelmezén átszüremlő misztériumlánggal bandukolt

ismeretlen fatörzsön akadt meg kereső szemem,
amint kérges bőrén langyosan kóricált egy szerelmes őszsugár,
szűzies hajfonatként lüktettek mohos bokáján az erek,
s bütykös bükk lábát az avaron át, a földbe gyökerezte az Isten…
mert Isten volt,
ugyanaz, ki szorgos pókként a jövőbe szaladt ezüstlő hálója hírével,
mire majd patyolat harmatot tereget a pirkadat,
s akárha selyem szárítókötélen,
a domború tükörként gömbölyödő cseppek, egy délcegen delelő Napba illannak,
a karikásan kígyózó beteljesedés aranypászmáján…
világunk pedig csoszogott tovább,
hol már vonuló bárányokat kuszáltak a dölyfösködő szelek,
s fátyolos felhőkből cikáztak kacskaringós ösvényt,
mely egy gyapjasan tejfehér nyájba lehelte torkolatát…
később az alkonyat pillantott reám,
sülttökszínűen, mint pironkodó bakfislán,
ám, nem édeskés ízzel, hanem megnyugvást adóan emelte megejtő vászonját,
a hátam mögött hívóan homoruló égre…
ekképpen zúdult belém könnyedén,
s belőlem elő gyötrelmes erőfeszítéssel az Isten

vallomás:
szeretni biz’ úgy szerettem, közibünk a kígyót beengedtem,
irigy árnyként rágta rontóm fényemet,
s Téged rontód elbujdosni kergetett,
fakítván szép fényedet

engesztelő álom:
lelkem látta lelkedet a kerengő kövén,
mily halovány volt, nesztelen az éj,
karjaidat kérőn tártad a gondviselő kegyelmén,
amint remegő tenyerem lapockád békítő révébe ért,
melegség özönlött hajdan volt szárnyaid helyén,
tisztultan ölelkeztünk, s általunk az emberpár ölelkezett,
ím, szeretetben győztünk a szétválasztó felett

mg©2009. október 13.

vájja szívemet az ördög,
serényen rágja,
csipkehát hegyeim hágóit,
dölyfpatája járja

a lidérc istentelenek,
nem látják az uralmas ormokat,
s ott, ha száraz kóró integet,
sem a szégyenlős fűpamacsokat

hordják a keresztnek valót,
feszíteniök köll,
vajúdol felhőszakadón,
száműzöl, te égi öl

sárlapályon gyökeret vert cölöpökön állok,
köröttem nimfaénekek,
szavaim lendítette szeleken hálok,
korbácsok csókolják szívemet

korhadttá mosolyogtok, ti szépek,
talmi illegéstek gyilok,
rostjaim szóródnak széjjel,
mint robbanó csillagok

kukacok csámcsogják porcikáimat,
nékik véreznek az erek,
tengerlétre vágyó zsákkal,
sót lopnak az íztelenek

nyenyere nyivákol brigantik poklából,
ám csontjaim cafrangján az élet,
vagyok bár szertefútt hitvány por,
mohos csillagok védnek

a fellegek a látó lelkeknek lobbanására bukfenceztek az égen,
bőkezűen hintették gyöngyeiket a kéken,
s a tunya tónak tükrén játékos szikraként kuncogott a fény,
majd a pillanat diadalívét egy szivárvány óriás emelte fölém,
s föléd is, te idegen tavaszszökkenés,
a váratlan virágaiból illanó jelenés,
ám nem léptük át az ígéret aranyló kapuját,
hiszen szívem még nem dicső magasság,
honnan lángom sasként útra kel,
szárnya fel, s erős karma önmagamon túlemel

mg©2009. március 30.

az élet azúr fohászaként
mosoly mély szemének sós hömpölyein
tengerré tágul esdeklő szívem,
s mint mindeneket átható sugalom
Neptunként fuvallom a végtelen orgonasípjait,
Istentől érintett vagyok,
imígyen tűz át hitem az ég göndör hajóhadain,
s a delelő mennybolt aranykék feszületén
akaratom rőt szigonya bőszülten vágtat
lelkellve lelkedért,
s hívóan ível hajított csillagköveim üstököse is
bűvös holdadnak delejfény udvarába

de bár erőm lankad, s lángom kihunyja magát
míg a legyek ülnek tort rothadott szívemen,
gyehennatűz faragta lajtorja bordáimon kapaszkodom az igazság felé,
a szenvtelen örvényként elölő törvény birkakalodájából,
szabaddá hántani magam

ne szólj könnyfátylas MáriaRozália, anyám,
ezer caesart is győznek széttépett kezeid, viruló ráncaid,
de nézd fiad, amint a felpüffedt halál göcsörtös szögeit
magam verem be sohsem volt stigmáim idézett helyén,
s víg kínban nevetek az ördöngös isten hájas disznóseregén

mert hát a lyányok olyanok,
íriszükön csörged szívük, s borzad undoruk,
karjukban meleg párafény, majd dúl hiú szitok,
lelkét mi megejtett menteni indulok,
csókolom feketeszeder ajkát, hamvasan hullámzik a rét,
egyenként árasztom magamba rengeteg virágját,
az örökben őrizem illata sűrűjét,
ám itt liheg a rideglő idő e szurokpusztán, lelkeink védtelenén
fáradtan térdre rogyván, elejtem megváltó szeretetét

kiköpöm a szerelmetlen bölcsek híg szavát,
mert egyetlen van mi a szentkönyveken túlmutat,
a szavaknál mélyebben s magasabban foganó,
a szavakat ártatlanul, lepkeszárnykönnyeden elhagyó
némán szerető Áldozat

az Isten mandulamagba írt titkát olvasom, ropogtatom,
rozmaringlevegő hűsíti ujjamnak völgyeit,
levendula leheli könyvemnek lapjait,
s látom mint nyújtózik a napszédült kapor,
tengerdalnokom kérdő énekét ringja fenyőhűs,
majd Héliosz szúrja át a tűleveleket,
a nagyúr hősvértben a zeniten trónra ül,
s létregyúlt lélekkel tépem szét minden versemet

mg©2008. augusztus 1.