régi tölgyek templomában esőt súg a zöld,
mintha virágok közt szemerkélne,
felzokogja könnyeit a föld
a tenger már miénk,
a sorsdémon előttünk leborul,
s az időnek karikás ostora jelenné jámborul
átkarolnak melengető pászmái a fénynek,
kezeid szép kegyelmükkel
árva szívhez érnek
a szereteten éretté lett lélek a csillagokba hull,
megrendít magányod mosolya,
szeretsz kimondatlanul
2011. április 29.