vájja szívemet az ördög,
serényen rágja,
csipkehát hegyeim hágóit,
dölyfpatája járja
a lidérc istentelenek,
nem látják az uralmas ormokat,
s ott, ha száraz kóró integet,
sem a szégyenlős fűpamacsokat
hordják a keresztnek valót,
feszíteniök köll,
vajúdol felhőszakadón,
száműzöl, te égi öl
sárlapályon gyökeret vert cölöpökön állok,
köröttem nimfaénekek,
szavaim lendítette szeleken hálok,
korbácsok csókolják szívemet
korhadttá mosolyogtok, ti szépek,
talmi illegéstek gyilok,
rostjaim szóródnak széjjel,
mint robbanó csillagok
kukacok csámcsogják porcikáimat,
nékik véreznek az erek,
tengerlétre vágyó zsákkal,
sót lopnak az íztelenek
nyenyere nyivákol brigantik poklából,
ám csontjaim cafrangján az élet,
vagyok bár szertefútt hitvány por,
mohos csillagok védnek
a fellegek a látó lelkeknek lobbanására bukfenceztek az égen,
bőkezűen hintették gyöngyeiket a kéken,
s a tunya tónak tükrén játékos szikraként kuncogott a fény,
majd a pillanat diadalívét egy szivárvány óriás emelte fölém,
s föléd is, te idegen tavaszszökkenés,
a váratlan virágaiból illanó jelenés,
ám nem léptük át az ígéret aranyló kapuját,
hiszen szívem még nem dicső magasság,
honnan lángom sasként útra kel,
szárnya fel, s erős karma önmagamon túlemel
mg©2009. március 30.