a leplezetlenség leplével járók ripacs komédiása volt,
ifjú lelke kifosztottan, kárhozott antikrisztusával karban,
Ábeli szívén szívtelen káinnak penésze paplan,
sárjelmezén átszüremlő misztériumlánggal bandukolt
ismeretlen fatörzsön akadt meg kereső szemem,
amint kérges bőrén langyosan kóricált egy szerelmes őszsugár,
szűzies hajfonatként lüktettek mohos bokáján az erek,
s bütykös bükk lábát az avaron át, a földbe gyökerezte az Isten…
mert Isten volt,
ugyanaz, ki szorgos pókként a jövőbe szaladt ezüstlő hálója hírével,
mire majd patyolat harmatot tereget a pirkadat,
s akárha selyem szárítókötélen,
a domború tükörként gömbölyödő cseppek, egy délcegen delelő Napba illannak,
a karikásan kígyózó beteljesedés aranypászmáján…
világunk pedig csoszogott tovább,
hol már vonuló bárányokat kuszáltak a dölyfösködő szelek,
s fátyolos felhőkből cikáztak kacskaringós ösvényt,
mely egy gyapjasan tejfehér nyájba lehelte torkolatát…
később az alkonyat pillantott reám,
sülttökszínűen, mint pironkodó bakfislán,
ám, nem édeskés ízzel, hanem megnyugvást adóan emelte megejtő vászonját,
a hátam mögött hívóan homoruló égre…
ekképpen zúdult belém könnyedén,
s belőlem elő gyötrelmes erőfeszítéssel az Isten
vallomás:
szeretni biz’ úgy szerettem, közibünk a kígyót beengedtem,
irigy árnyként rágta rontóm fényemet,
s Téged rontód elbujdosni kergetett,
fakítván szép fényedet
engesztelő álom:
lelkem látta lelkedet a kerengő kövén,
mily halovány volt, nesztelen az éj,
karjaidat kérőn tártad a gondviselő kegyelmén,
amint remegő tenyerem lapockád békítő révébe ért,
melegség özönlött hajdan volt szárnyaid helyén,
tisztultan ölelkeztünk, s általunk az emberpár ölelkezett,
ím, szeretetben győztünk a szétválasztó felett
mg©2009. október 13.