az élet azúr fohászaként
mosoly mély szemének sós hömpölyein
tengerré tágul esdeklő szívem,
s mint mindeneket átható sugalom
Neptunként fuvallom a végtelen orgonasípjait,
Istentől érintett vagyok,
imígyen tűz át hitem az ég göndör hajóhadain,
s a delelő mennybolt aranykék feszületén
akaratom rőt szigonya bőszülten vágtat
lelkellve lelkedért,
s hívóan ível hajított csillagköveim üstököse is
bűvös holdadnak delejfény udvarába
de bár erőm lankad, s lángom kihunyja magát
míg a legyek ülnek tort rothadott szívemen,
gyehennatűz faragta lajtorja bordáimon kapaszkodom az igazság felé,
a szenvtelen örvényként elölő törvény birkakalodájából,
szabaddá hántani magam
ne szólj könnyfátylas MáriaRozália, anyám,
ezer caesart is győznek széttépett kezeid, viruló ráncaid,
de nézd fiad, amint a felpüffedt halál göcsörtös szögeit
magam verem be sohsem volt stigmáim idézett helyén,
s víg kínban nevetek az ördöngös isten hájas disznóseregén
mert hát a lyányok olyanok,
íriszükön csörged szívük, s borzad undoruk,
karjukban meleg párafény, majd dúl hiú szitok,
lelkét mi megejtett menteni indulok,
csókolom feketeszeder ajkát, hamvasan hullámzik a rét,
egyenként árasztom magamba rengeteg virágját,
az örökben őrizem illata sűrűjét,
ám itt liheg a rideglő idő e szurokpusztán, lelkeink védtelenén
fáradtan térdre rogyván, elejtem megváltó szeretetét
kiköpöm a szerelmetlen bölcsek híg szavát,
mert egyetlen van mi a szentkönyveken túlmutat,
a szavaknál mélyebben s magasabban foganó,
a szavakat ártatlanul, lepkeszárnykönnyeden elhagyó
némán szerető Áldozat
az Isten mandulamagba írt titkát olvasom, ropogtatom,
rozmaringlevegő hűsíti ujjamnak völgyeit,
levendula leheli könyvemnek lapjait,
s látom mint nyújtózik a napszédült kapor,
tengerdalnokom kérdő énekét ringja fenyőhűs,
majd Héliosz szúrja át a tűleveleket,
a nagyúr hősvértben a zeniten trónra ül,
s létregyúlt lélekkel tépem szét minden versemet
mg©2008. augusztus 1.