létem keskeny öblén túláradt
e kétezer év vérdagály, s árulás,
sekélyszíves Krisztusárulás!
tekintetem hová, hát fentre emelem,
hazámra, atyámra, az Isten birodalmára,
nem térdelek imák sirámai alatt,
szitkozódva állok, s az igazak igazára várok
ha százszor küld is embernek a sárba,
teremtett, törpe világába,
hol a vér már láppá bágyadt,
s feslett, hazug lobogók lengnek,
újra s újra elbukván, nem tántorodom,
még ha Isten szívéig káromkodom is magam,
végül lesújtok, az igazság Istenfény pallosával
harácshalmán tépelődő harlekin vagyok,
nyálam a gyengék tétlen dühétől keserű,
vöröslő ajkaimon fürtökben lóg
ezerszer millió gyalázó károm, penészes szitok,
szikrázó szemeim közt ráncból vert hidat a komorság,
izmom, inam feszült, erem pattan,
kitépném verméből fekélyes félelmemet, földhöz vágnám,
s gaz halála nyomán, majd kacaj kürtöm harsan
hitvány vagy, te rút ördöggé hízott világ,
egyetlen lehelmemen semmivé leszel,
hiszen emlékezel, tudom emlékezel,
álmomon támadt setét szorításodra,
melynek gonosz ébenprését
unottan vetettem félre nyakamról,
semmi vagy, száműzlek,
örökre pusztulj utamból!
idő s tér nyúlós kolonca démonként van jelen,
feledvén örökös végtelent,
körköröst kalimpál a megrontott értelem,
te, te ördöngös észjárású ember,
ébredj, beavatlak, hisz nincs neved,
mert a név biz’ annak jussa,
ki létében Teljes személlyé emelkedett
a szerelem bimbaját szeretetté virágozni, életszentség,
s a szeretet magasztos áldozat,
mely nem kér, s mindent ad,
mi nem kér, s mindent elfogad,
szent a lelkek egymásba nyílt násza,
az emberpár megvalósulása, egyetlen közös akarat,
átfényleni az értelmen túliba,
eggyé lenni
kérdeztem fogadsz-e, s Te hívtál,
a várkastély lépcsőjén reszketve zokogtál,
szemeiden gyengéden ragyogott a pillanat
örökbe emelő jogara, mit kezedben tartottál, Királylány,
s ölelésedben zihálva remegtem,
mint kik a mindenség kegyelmébe értek,
hisz hozzád Istenként Istenhez mentem,
hogy a teremtett világ titkát őrizzük mi ketten
derült arcodon szelíden aranylott a sárgaliliom,
olykor, mint az incselkedő gyermek, kacéran kacagtál,
bokádon nevetgélt a fény, Szkíathosz tengerén,
tisztelgő platánok serege előtt szaladtál,
oltalmat nyert a tékozló, szent odaadásodon,
s teljessé lettek a percek, jelenné váltak,
halhatatlan lelked parázslott reszkető ajkadon,
lényedben izzott csírája a határtalanságnak
…istvánfalván ríkatón virágzott az akác,
mellettem ültél a nyugalmas verandán,
hol halvány árnnyá lettem akkor, s láttam,
amint lélekgyökered emlékszálain felkúsznak könnyeid,
életdrámád káprázatától távol, el,
ám lényeged tisztásához közel hajoltam
az alkonyon, melyen gyermekkönnyed volt a pecsét
kedvesem,
méznyájas garasfit karoltál szerelmesen,
magad a semmiért áldozván,
elárultad lobbanó Istenszív szerelmem,
s forrásom kristályvize felfakadt, fájt,
míg az éjben világoltak az égi virágok,
lehunytad szemed a senkivel,
s feledted Tarkovszkij Áldozathozatalát
mesélted szerelmem, olyant szerettél egyszer,
ki magvát fattyúvá lenni, halálba ejtette,
de láttam büszke még a gaz,
dühön szorult öklöm sápadt bütykeire,
tehetetlen borjúnyálam csordult,
mikor sírva felbőgtem,
s értettem, Te is az ördögtenger hajótöröttje vagy
szobámba lépett apám,
kinek részeg karácsonyán előtántorogtak
szívének titokká tört könnyei,
a szégyen, mi a hólé nyirkú pantallóból
csepergett azon a lélekmetsző télen,
mikor hajnalban menni kellett,
majd az iskolában kajánul nevettek,
s újból meghalt egy gyermek
hirtelen pillantásod keresztjébe léptem,
opálos ragyogás volt szenvedő tekinteted ékszere,
láttam a fájdalmat, skarlát pír égette szegyedet,
nem felejtelek,
hisz parány vagyok hozzád, anyám,
s parány e büszke férfi nem,
a lényéből szelíden áldozó asszony, a legutolsó értelem
nem látlak már anyám,
aranyló epe marta el könyörületes hazugságomat,
hát nem könyörülök, a dicsőért kell mennem,
nem látlak már Téged, az égre nézek most,
s vicsorgón vonítok,
akár a hússá szült farkas, mely ösztönét enyhítené,
ám ösztönöm a lélek, nem e nehéz hús,
értsél meg anyám, lelkem lélekfényre vágy
fészketek volt a menedék, barátaim,
honnan verssé eszméltek az érzelmek s gondolatok,
s szavadat őrzöm kedves, szeretés,
a szeretés volt a jászol, hol a lélek költővé ocsúdott,
így imádkoznom kell értetek, hát imádkozzatok értem,
a hús völgyéből fel, a gyémántszirtre kapaszkodom,
hogy a világnak ormán egészen lássam,
az embert s magam
mg©2007. június 13.
