ősz ifjú diófa emlékezetében keserűen bolyong
a lágy langyát légen szertelengő tavasz,
midőn könnyek bongyorgyászú sodrán,
napért nyújtózkodó termetéhez, csorba lelkű koldus érkezett,
s mint riadtan rebbenő szárnyak,
hurrantak hevült heves hangok, hangokból szavak,
mennydörgött kardszívű leány, égzengett kardszívű lovag,
s kardélen kacagott poklon kelt halál,
majd elpattant az utolsó, s vonyító vaddá véreztek a lelkek,
kettővé törött, mi magányékes lelkünk együvé sebzette,
az utolsó aranydárdaszál,
víg füvek, pitypang s pipitér sütkéreztek, rám nevettek,
mialatt szurtos ronggyá feslett, álmon szőtt angyalnász brokát,
ősz ifjú emlékezetében keserűen ég,
amint szemérmes arcunknak védtelenjén
nyíladó esdeklésünk sietőn reszket keresztül,
s a lélekfrigy igaz pillanatán vásik villámos ördögzivatar,
majd csók csendjét ájuló ajkadon, mint megtalált imádság,
a feloldozás nyugalmasan árad,
örök, új virradat áldásos küldöttje vagy,
de fakódik gesztenyés ébenszem, s idegenbe kúszik hajfonat,
ősz szívem emlékezetén parázsló boglárnyom ég,
alkonyul zsarátnoksivatag,
s feledett halálkeresztjét hűvöli télbe torpant éj,
holt magánnyá dagad,
megfáradt, kihunyó lelkemet hordja már a szél
mg©2007. október 19.