magánosság ördöggyökerével rabként,
múló jövendő csendsetét talárjában semmisen dermed,
míg szíve örökjében virradat forrása buzog,
mélységes egek ismeretlenjébe zuhan a gyermek
Istengyermek,
kinek harmatos szemein tükrözülnek
a pirkadó szerelem delejfodrai,
s a reménység fénylő kezei emelik magasba lélekvágyait,
amint a határtalanság lehelmének igéző ígérete iramlik
csodáló pillantásain
és lásd szemében
a koronás nő pupillába perzselt szépségcsókjait,
miből az örvénylő báj elárad a vérben,
lásd szemén
a végtelenné szelídülő éjt,
mikor mosolya könnyé zárul, s könnye mosollyá ernyed,
és szemében lásd
az őrület piszkos trónhelyén, a tisztaság diadalát
viharvára tömlöcében várakozik a szív,
vérlendtől vágtatva dobog,
az ég kegyelmes angyalkürtje aranypászmát hint,
Hozzá indulok
fellegvára ringodzó grádicsain, elveszve vár reám,
én elveszve érkezem,
s reszketek a megvalósulás áldott pillanatán…
mélyből jő a fény, s áttör ében szemein,
gyermekszívvel szédelgek felé, szelíd sugarain…
reszketeg könnyein nyíladó lélekszirmai hívnak,
az odaadás gyengéd ujjai átfonják ábrándos kezem,
s teremtett édenünk bizalmába von, virágos szerelmem,
hol lobogó lelkeink eggyé táguló ölelmén,
örök fénnyé özönlik a lét
mg©2007. augusztus 26.