mélységes barlangom visszhangos szűkébe szorult a fény,
s a fagyos föld göröngyén fohásszal térdeplő remény
tragikus titkokon őrlődött, tolongott szivárvány karnevál,
s mint madzaggal elkötött durva vászonzsák, a kamrában áll
a gólemmé lódított élet dúlt húsfalán réseket reped a lét,
s álcánk most csillagok hemzsegte tündöklő sötét
az új Napból lelkembe lehulló kacagás a lány,
jázminos hajnalán hamvad az alkonyi magány
elbír-e egyetlen végzetes véletlen csodát
az ördög tág világ, mely vak, s már semmit sem lát?
az ólmos rideg nem, s a vágyva félt igen,
a szertelen szív szava, éj érte könnyekkel pihen
Igen!
mg©2012. december 2.