oly sebet ejteni születtem,
mely szörnyű létet vérzik nekem,
s nem lehet már gyógyír reá,
csókkal szentelt leheletem
éretted szédelgő lélekkel,
szavakkal nem lepett magason,
titoktalan s meztelen,
kérészként rebben a bizalom
szent volt e pillanat, s a miénk,
de nem látván ártatlan gyümölcseit,
letéptük éretlen zöldekként mind,
s nem hallottuk többé az angyalok lépteit
hová tűnt szépséged?
ajkad görbe szeg, szemed kancsal s komisz,
bérágyas vakarja tüzelő öledet,
lángjában enyésznek százszorszépeid
ám, míg eremben léha lakájság,
s kufárnak bókoló szolgavér kering,
biz’ magam is ördöngös vagyok,
füllentő szatócsok filléres cirkusza szerint
igaz, az aranyat kiköpöm,
a cédától elhajlik szívem,
hát… utamra indulok,
lelkemet emberhez viszem
midőn szüleimhez szállok,
délceg szarka frakkban,
hatalmam kitágul,
szeráfi magasban
mikor ott vagyunk… szeretet…
de már menni kell…
mint nyármeleg réten a gyermek,
kósza bánatkönnyem szívösvényen szalad,
s tengergalacsinként gurulván az égbe,
szabadon vibráló fényemből, a fakó hűs marad
mg©2010. június 8.