szentségkoronásan poroszkál a paraszt,
költőként lóg elcsüggedő nyelve,
s elharapott húsán alácsorog,
igaz vértől édes sajgó nyelve… mely magyar
mégha szívemen szívek törnek is,
az igazságokat felöklendezi vadam,
s üvöltő könnyeim szemerkélnek ím,
halljad hát maroknyi szavam
hiszen nem érted még,
mit rebeg a fényben a teljességes semmi,
nem érted még, miként tudok szavak által
áttetszően megváltóddá,
s konok tőrként vagdalózva
gyilkosoddá lenni,
oly kötetlen szabad rend vagyok,
nyelvmívelni feszülő nincstelen,
kin minden mi lélek s parányi görbe villanás,
a nyílt szíven csattanó baráti gyűlöletkalapács,
máskor szép illanó kegyelem
vérem nem nemes,
faluról öröklött maszatos tespedés, iszap,
de a Látás biz’ Istentől jogom,
ébresztőm, enyémként idézem látomásodat
a masírozó emberutánzók,
s a báblábon bámulók bukdácsa folyam,
melyen a nép, mint magában fuldokló uszadék,
a körbezuhanók zuhatagába ájulván,
hisz idős kézzel kitépett hínarak csupán,
aláhanyatlik rossz-vallásúként
ám a gondviselő,
ha lelkedet ráhagyod,
létedért rezzenő erő,
s derűs pirkadatod
így lett valóm az oltalom,
ama misztikus találkozás,
amint az idegen szerelmes vonzalom
átszakadt némán,
a világi bolondok emelte erőd káprázatán,
a hazugok őrizte árnyékos várfalon
régi csend mily égi mély,
szellemem lassúan suhan,
zsarátnokát leheli az éj,
vérted rése hív,
fényeink egymáséiban
álmomban
csókot loptál,
magadtól el,
nekem,
Te ha vagy, vagyok,
s hozzád eljutok mindenen
mg©2010. március 8.