mint gránátalmának miriád rubingyöngyei
gurulnak felém csillagos csókjaid,
s éjfénnyé duzzad szívünkben a szép,
amint lelkeink szerelmes kötelmén világosodik a lét…
barna s zöld íriszem kristály,
látom majd, mint ölsz meg kedvesem,
jóanyám, jövőmbe láttál,
Ibolyakönnyeid hullajtod csendesen
mert a szerelembe belehalok, máshogy nem tudok,
nem védekezem, engedem,
belehalok, de nem védekezem,
mégha szüntelen dárdadöfés is a szerelem
a szelídeket eláruló nyáj előtt
egy kisIsten nyíltságával állok, meztelen,
ám, lelkükhöz méltatlan kicsinységüket
gyűlölöm, megvetem
ó, az „emberek”, már gyermekségemkor
keresztre feszítettek,
s lázlobos sebeimbe mindég új,
gonoszabb szögeket vertek
magasságos elragadtatásom, mint kínlódó kométa,
vánszorog fekete estjeiteken,
az utolsó szómmal is káromkodom rátok,
Istenből ered az emlékezetem
s itt, a szent feszületen
…kerestelek mindenben,
a Napban, a csillagokban, a fényben,
virágok ezrében, a szélben, az öröklétben…
ám, most eszméltem,
Te velem vagy már régen
mg©2010. augusztus 18.