ha karóba húzna süvítő nyilára e keringő idő,
a magamagát csámcsogva felzabáló húslét
torkába zuhannék, lelkemtől iszkoló vadként,
s gyáva jajokat búzva rothadnék istentelenként
ám, én vagyok a nyíl, s az íj,
ki oly sebet ejteni születtem,
mely igaz életet vérzik nekem,
s egyetlen gyógyír reá, csókkal szentelt leheletem
szavaim árnyéka s fénye Istentől való,
de bírsz-e a Napba tekinteni, Te örök szenvedő?
őskonok dacodnak karmával ölő,
teremtett szépséged tékozló, szilaj szívtörő
múltam a jelenben ég,
jövőmet perzseli e teljes jelen,
minden pillanatom jelenült végtelen,
s időtlen stigmája lángolja könnyező szemem
félrevert harangom haragja szóla,
soha nem múlt el egyetlen napunk sem!
az angyalok emlékezik, mit ember már elfelejt,
bávatag búzakatonák glédáján egy virág, kacér kék mosolyt ejt
homokugarod otthonom,
honnan elveszett szirénként hívogat a hang,
s hódító dagályom enyhülni öblödhöz rohan,
hűs forrás karjával reszketve ölelő hős hullámroham
meggy gurul, s piros csókod az,
ím, lázadó szerelem tépázza törzsemet,
lágy fogaimmal magányos kérgedbe mélyedek,
titkos labirintusaink egymáson bolyongva, a szabadba érkeznek
mg©2009. június 21.