fényével élteti szavaim forrását ama rejtélyes aranyszál,
mely szíveden felszaladt szemed
angyalos gombolyagjából eredt,
s hívogató fuvalomként pillantott belém, az elmúlás hajnalán
Te voltál ki Elíziumból angyalként érkezett,
s tekinteted, mint dárdavirág reám ejtett sugara,
lett jászolom örök, márványló oszlopa,
midőn a szenvtelen idő ’jába sürgette a halálba totyogó másodperceket
ám igézett éjem nem tűzte viharos vértjére csillagaidat,
lábimon kígyóztak ősöreg gyökerek,
béklyóztak zsarnoki pszichémből bilincslő kezek,
s múladó katonák szérűvé trappolták áhított birodalmamat
hej, a Napisten keblére öleli a holtakat,
ragyogva támasztja fel a búsongó ifjakat,
ébresztett éngöm is, vidd fényre ifjúságodat,
emeljen föl az istenes akarat
négy égtáj üdvére királyok áldoznak koronát,
lila haranglábakat kongat a szél, szirmuk éneke csend,
egy félszeg rozsdafarkú elszántan kiröppent,
s lelkesen szállt, hű vérű szívemen át
mg©2009. május 26.