felkiáltom lággyá roggyant pallóimat,
mind a szúette szurkos erezetűt,
látni vágyom csörgedő vén forrásomat,
az öreg Isten nevezetűt
mer’ kétkezi gyűlölő ölő lett a barát,
vállamra kínozni nyerget szíjazott,
s mint tébolyult királyuram, egy csörgősipkát
kobakjára koronaként feldobott
látásomra légyszárnyakat szögez a gaz,
szúnyogszipkán szürcsölik léttengerem,
árnyas sziklamagányom zsandárja az,
ki akaró karokkal fejti fel lényegem
kényes mosoly bokrétásan csapva,
máriatövisként vágtatnak szemek,
Márta kevélyen kacagva,
maskurádé csicsafodrán veszett
sós gerendás mennyem falán
Marija oltár a pajzs,
míg a fattyak karmolásznák,
nagy kegyelmes imafénye ajz
fentről hívom delejemmel,
leszeretem szívemhez az eget,
ölel felhő fátyolszerelemmel,
lengessetek véghetetlen szelek
rozmaringtűn alszom,
levendulaálom illan,
elcsöndesül harcom,
párom arca csillan
(álmom várát látják)
táncolnak a lyányok komor, s vidám arccal,
csinos nyújtja karját,
libben víg kacajjal
ám, ki párom nem lett,
ajkán gyászos pecsét,
tagadás, amit tett,
a világ tőle vetélt
a Nap már ’jába árad,
kihűlt, aki inná,
imígy fárad költőnk
világtalanná
mg©2009. július 22.