imbolygó lélekbércemről tekintek alá,
látom a dús lombokat,
melyek egy vándor szél leheletén hullámzanak,
s kegyes könnyeden rajzolják,
idézik tiszta szép arcodat
te olykor lázongó istentelennek látsz,
mint kinek szerelme hervatag,
ki a csordával görnyedez hajcsárok ostora alatt,
s kinek szíve már kihűlten,
forrongó viharként riogat
a rettentő térdepel mellemen,
kampós karmával egy tükörre mutat,
ahol szerelmes szabadon járod be nélkülem az utad,
s én, kit a rém szertefútt,
mint hitetlen rút, káromlom az Urat
éjidőn ablakban lámpafény,
az idillnek káprázata keretben,
mint örök nő, angyalom érzően megrezzen,
s a gyermekség szökkenő emlékén,
meghittség árad az erekben
az aranykor bizonysága vagy,
de lám, a világszörny szívemet akarja,
a szerelmet torzóvá hóhérok bárdjával faragja,
s míg a közönynek gyáva bitójáról lógat,
mámoros pofáját rizspúder takarja
szeretsz-e oly nagyon,
hogy magasság lehetek általad,
Veled… kit az Életért túlélve vártalak,
s ki majd fájdalmam feloldod,
ha a gonosznak dárdája vértemen átszalad
könnyemet vérem már kilökte,
ködlepel magányos lélekbércemen,
ám a homályból kilép a fény, oszlik a nincstelen félelem,
s ott hol szépséged szentélye véd,
pirkadó tisztásunk csendje a szerelem
mg©2010. október 8.