Kedvesem,
Te magános rabságom szabaddá szelídítő erő,
karjaid hívóan óvó bilincsében
sóhajod fényfátyol palástja az ördögtől eltakar,
s dagályos könnyeim keservét könnyeden
édesbíti kacagó harmattá,
szerelmes szirmoktól illatos szemed
oly soká vártalak…
pipacsként rikító kecsed ím, karnyújtásnyira,
a türkizen tékozló tenger is megtért komótosan,
s az ódon móló jövőnkbe vándorol velünk,
midőn szemérmes csendes lépteid
a sós légen lassúan közelebb hozzák,
az első csók örökbe szédülő perceit
bizalmadba fogadtál,
s áldásként, mint titokban iramodó vizek,
élettel kitöltöd kiszikkadt sejtjeimet,
nálamnál mélyebben, némán szeretsz,
s tán így szeretsz akkor is,
ha átkokkal ostromlom lelketleneknek fillérvárait,
kik pusztító pestisként hazudnak Istenig
a rengeteg közepén
a mámortól aléltan egy tisztáson heverek,
s megszánó szép kezed körülfonja görbe ujjaimat,
majd arcomra ébresztő csókodat tűzi a Nap,
mint sűrűnek hűséből delejező varázsos ciklámenek,
bokrétás ajakad enyémhez tapad,
s az éteri teljesség bíbora borítja mindenemet
mg©2010. szeptember 1.