birodalmam oly komor,
felemelem bús fejem,
szétnézek az ismeretlen halmokon,
morajlón lükteti szememnek világtengerét a lét,
látni vágyom földre ejtett embereknek
őrködő Istenét
szemednek íriszén álmokból gomolygó pagony,
kérges kezek árkaiból elcsörgedett már a meleg,
az atyai oltalom,
hol egykoron gyümölcsös kedves fák bujtatták,
világszép kisleány kacagó copfjait,
macskásan mosolygó ablakát
játékos szalagjaid hívóan fonták át kövülő lelkemet,
csintalan szemed várt kíváncsian,
elébed gurgattak feltámadt fellegek,
rongáltság nélküli fénylényed gyermekien kuporgott,
s megkopott alabástromként néztem,
amint szeplőtelen ajakú kosborod a tavaszról sugdosott
kacér királynő szeli át korcsolyán szemének borostyánná hűlt tavát,
anyja a boszorkány,
ki jégszélként dermeszti elveszni a lányt,
szerelmem megfagy ott! megfagyott…
s mint gubacsban döglődő kukacot, hangyák falnak fel,
szívvivőm örökre elhagyott
halálhegyek körött gyászos sasok kerengenek,
oly hatalmas fájdalmat rejt,
szerelmedtől elszakajtott szemed,
árva teled dideregtén pipacsszárnyas parázsmeleg arcodon a pír,
ne félj, ne sírj!
e pihe remény angyalodtól hír
nimfáknak énekén mérgednek vasláncos horgonyok,
tajtékos szépek tépkedik vitorlám,
tutajom szaggatják tarajos zátonyok,
ismeretlen tengereknek morajával emlékezem,
őrségednek óvó tornyát nem láttam biz’ Istenem,
csillagtalan mélybe réved világtalan szemem
mg©2009. január 15.