vonyít a loholó égi korcs,
felsercent sebekből serkenő bűbáj
a vessző, mi szűkölni csépeli,
s balga büszke sár, mi loncsossá
rőt szőrét vérezi
de lám, fényből vájt szavakkal
kínzója szívéért vicsorog,
ugat e trágyából felbűzlő,
Istentől véletlen ellehelt,
csinos pofájú torz
s majd a feldagadt Hold alatt,
mint elmálló ősi rom, melyt moha
s bokroknak csipkekarja rejt,
oly fájó szív felejt, ki szavakat
hiába kapart, hátukon lebegni tova
s ím, szárnnyá szegődik holt pora,
vakarcsát főnixszé égi át a láng,
mélyről marja meztelen melege
a szépnek, s a mennyé ölelt éjek,
hol lelkünk mindenébe lát
mg©2012. január 4.