fagyba fáradt sápadt leány,
elárvult kankalin,
kikeletért esdve kiált,
bújának halovány sípjain
még kényúr a holt lehű tél,
bősz marka hamvas fehér,
fojtja az ébredő színeket,
hájas hó rejti a szíveket
mint morzsák a szolgaság napjain,
lelkünk a semmiben kering,
létfényét felejtő csillagként
álmodunk, s aláhullunk mind
a szép ördög megszülte már rég,
száz nyelvén sziszegő hercegét,
a magányos halálba csábító ölőt,
az aranyban pompázó rangtalan erőt
táncol a rideg fess király,
kacér szirmosok hervadnak szelén,
holtakból harácsol palotát,
a trónus már áll a bukottak terén
hűtelen jég kezét ne szorítsd,
szirmoddal hűs szívét ne borítsd,
ne menj a félelem lábain,
árnyakért ne alélj kankalin
emlékezz a magas Nap zúduló hevére,
beléptünk a sikátor delelő csendjébe,
s az öreg kövek közt ismeretlenül,
lényegünk egymásban elmerült
mindég van az örök pillanat,
mi majd idővel nemvolttá szakad…
levendulával ülsz az olajfa alatt,
s ajakad érinti ajkamat
mg©2011. február 20.
Vivaldi – Spring