Molnár Gábor

keserűen kóvályog már mögöttem a lelkem,
kullogó fájdalom,
hideg szelek húzzák el a nótám,
kacagva fáj dalom

úgy születünk lenni itt lenn,
mint kálváriás végtelen,
s nem pedig mint félre élő fél elem,
kit önmagától rabol el a félelem

és míg kihűl, zúgva nyúz helyem,
a be nem lakottságnak vára,
és sistergő szívhegeket ég,
a sokszor rosszul jóllakottság kára

mégis, ha szeretet bolygatja,
a mell hívó kasába lélekzet fárad,
majd sóhaj után kifelé,
a megtisztulás könnyűszárnyú lehelete árad

néztük az Istenes óceánt,
megrendült, tág meleg szemekkel,
a fövenyen fogytak sok nyomaink,
időnk a parányi homokszemekkel

tűnődni tűnt a vég,
minket a hullámos lét ölelt,
az éteri emlékezetén,
szívünk otthonra lelt

mg©2016. február 28.

a hitetlenség,
a falánkul faló,
a szívekbe tessékelt
trójai faló

túr az Úrtalan
dölyfdagály,
a lélekre rakódó
bősz ragály

úttalan
a kúttalan mély,
Isten nélkül
mily sekély

kéjesen él
énjében az élet,
éjt éleszthet létté
az eszmélet

az Úr az út,
csillagos végtelen,
azúr és fény,
csend járta jelen

mikor már gonosz és vak volt a sötét,
kisdedként sírt fel az Isten,
majd jászola királyságából
szívének igéje dobbant,
a szelíd s igaz szívben

mg©2015. december 22.

kosarát csoszogva vonszoló
agg anyó időnk,
diókként zörgő
rossz percem mind,
az örökből kidőlt

az idő alá züllő ember
ördöggáncson esik-kel,
sorskorsója részegeként
kapálózva,
bálványokhoz esdekel

a szamárként iázó imádság
biz’ nem mászik az égbe,
korma konok káromával
szennyet sző a szívre,
helyette bár égne

lágy lánggal,
mily szelíden sercenő érték,
nem kell a lávahő,
őrjöngő gejzír,
Krisztus az egyetlen mérték

a belőlem kinyesett látható
csupán tört énelem,
a mindenség jelével
láthatatlanul,
vándorolsz énvelem

s hogy szerelmes beléd a Nap,
rügyező remény,
a teljesség emlékezetét
őrizni meg,
általad üzen a fény

mg©2014. szeptember 29.

…

megannyi költemény,
csecsebecse csupán,
költőm csak kóvályog,
véresen, sután

paraszthajszálimon renyhe szél,
kócoló lélekforgatag,
lemondók nipphercegeként,
szívemen lusta háj dagad

átkozom istennyílásodat én,
te bősz rongyként kalimpálsz,
korai koporsómra lépsz,
lézengő lidércekkel hálsz

üvölt a ravatal,
élve halok ott,
csitul a zivatar,
meztelen foszladok

viharvert lelkeké
kaján szörny szerelem,
öngyilkolt gyermekség,
füllentett kegyelem

ifjú a hiúnak,
copfosnak meg vén,
nyápic a bátornak,
ajzottnak szerény…

mostan ha lélegzem,
csontszilánkos levegőm,
nehezen él szívem,
kínlódik hű tüdőm

ám innen is támad még remény,
visszhangok, zuzmók közt ámulok,
lelkem a bölcs bükkel felér,
s az iszamós rengeteg ölén is átjutok,
napfényre ocsúdok én

mg©2010. január 7.

vérlő bűnök bolyongják ereink,
ajtóhoz szorított homlokom dobog,
könyörgőn követel az elkárhozó, ím,
romladó jövőnknek zászlaja lobog

viharvert lombokból lehulló,
lucskos bús levél a lélek,
önmagát hazudva, megalázottan,
szavait latyakba fulladja: félek

vakító szellem a szellem,
gőgünkre bő hájat sugdosó kísértet,
szolgája nemtudás tudósa,
akit a hű ördög halálig kísérget

igazláz szaladja szívünket,
egymáshoz szorított homlokunk dobog,
szavaink angyalhoz küldötten,
vecsernye csendjének mécsese lobog

levelünk le nem hullhat itt,
aranylomb koronát lengedező lélek,
kométaként kormos űrre ír,
a sötétséget fénybe fonó ének

és csak az lát, aki Istentől lát,
akiben éberré virradt már az élet,
s mint szelíden szolgáló tanítvány,
a gondviselés tenyeréről szemléli
a halhatatlan létet

mg©2015. október 19.

ki tört tőrt Krisztusunk szerelmes szívébe?
az ki a szent corpust keresztre beszélte

ki tört tőrt rőt Júdás háborgó lelkébe?
az ki az árulást ezüstért remélte

ki tört tőrt Mária megszakadt szívébe?
az ki a bűntelent halálra ítélte

az embertelen írástudók gyáva bűneitől terhes a történelem, az istentelenül aljas és sekély lélekből dagályló szótenger tengernyi vérré lett az idő rabszolgabilincsében… de az igazságot a gazságtól tudni kell megkülönböztetni…

mint Jézust kajafástól,
és Létet a gyűlölségtől,
az Aranykort
az arany kórban vergődő,
szűkmarkú sötéttől

fényre vágyó
törtté teremtettként
az elhazudott létben,
magánykeresztünkön
koldusként
feszítve, csüngve,
sóváran tekintünk fel
a végkék tágú Égre

ahol Isten lehet az ember,
és Ember lehet a lélek,
hol ki a majomtól származott
nem féli jajongva,
hogy semmije semmivé lett

hol arcátlan maszkunkat
felváltja az Arc,
és nem perdül még kétezer évet
a vallásosan vallástalan,
önmagunkat felperzselő harc

egy vallás van, a vállalás:
Imitatio Christi

mg©2015. augusztus 7.

minden minden más,
itt minden maszkká mállott rész
a hús fölött rejtőző egész

se csillag, se pipacs, se tenger…
nem vagy Te más, mint a minden,
a nyíltságban megbúvó, várakozó Isten

bábtól mily bolond a szó,
éptől oly Égi a csend,
ajkain kimondatlanul, a teremtő rend

mg©2015. június 14.

keresztet vetettem,
s mint tenger ring kalászos mezeje felettem

lajtorjám az Égbe,
konkolyos lelkem bár áttetszővé égne

e feszítő földön itt,
hol kísértőnk semmije többé nem tántorít

mert lángmagod lett létem,
s hű tűzszemednek zsarátnokát lépem

mg©2015. május 14.

mindenhol romok,
rom vagyunk,
romokból építjük
romlatlan templomunk

feszít a feszület,
nem vagyunk egyedül,
a kereszt a vért égve
egyházzá teljesül

bennünk dobban az Ég,
kegyelme áradás,
lelkünk a fény hívta
örök feltámadás

mg©2015. április 5.