ott kacagnék szívesen, hol minden fehér,
honnan a Jóisten szivárvánnyá vedlett,
s drámája hívőben, hitetlenben
örvénylő kavalkádként él
itt, bár a természet simogat,
facsaró hullabűzt sóhajt a lég,
s a békétlenre a káprázat békéje villogat,
áttetsző vadállat fogat
vajh az Istenből kiszakadt tékozló rész,
így, hogy sötét szörnnyé éhezett,
s a karnevál üresében rág,
miként lesz újból egész?
most csak téged látlak,
téged a temérdek csillagot,
s mint idegen, kit csakis a fény vezet,
fényedtől leszek, míg remény nélkül várlak…
(hogy többé ne legyek)
mg©2012. június 10.