alá fájja fényét a Nap,
s a zord szív ordít, hogy a létet rengje
tekintetre ráncolt csendje,
mert Krisztust tapossák megint…
kint,
forró majmok tört elméje
mámoros mosollyal, marva,
a poklot bőszen merve,
ferde lélekkel feketén
zúdul rá a rendre
szörny szítta kéjség és bél bálos sáröröm,
nedves bugyogókba zártan,
nevetgélő összetévesztettek,
rontanak, rántanak, ontanak,
szégyentelenül egy szégyen kalodában
és akit élni ölnek, majd öl maga is
gyenge gonoszsággal,
gyermeket gyalázva gyűrűzik
alá a hidegbe,
kárhozat, gyehenna lánggal
az Istenről tudni nem akarás
mesügévé sül rá a kommünista gőgre,
s lőn, pökhendi szellemtelenségen
tudományba tuszkolt jellemtelen torzó,
mint álmorállal pingált üres mázas bögre
unva nézlek régtől,
te maradék, emberkonc, rögeszme,
mikor leszel már önkezedtől végre
vadul és éberen,
a kereszt alatt sírva megkövezve
mg©2025. május 8.